Pünkösdkor valamilyen formában minden európai népnél megtalálható a tavasz megünneplése, amikor a természet megújulását, a jó termést, a szaporodást akarják titokzatos, részben már értelmüket vesztett szertartásokkal biztosítani. Az Egyház keresztény tartalommal igyekezett megtölteni e szokásokat, a tavaszi virágzásban mintegy a Szentlélek ajándékát hirdetve a híveknek.
Az e naphoz köthető régi magyar szokások közül talán a legismertebb a pünkösdi király választása. Kállay János már 1528-ban, Báthory Andráshoz intézett levelében gúnyosan „rex pynkesthyensis”-nek nevezte Ferdinánd királyt. Melius Péter az 1565-ben megjelent Az két Sámuel könyveiben többször is utalt arra, hogy valaki „Nagy szégyent vall, mint egy pünkösdi király”. A 16. századtól kezdve levéltári adatok is szólnak a pünkösdi királyválasztásról. A csetneki zsinat 18. pontja szerint: „Pünkösd napján régi szokás szerint királyt választani, táncot járni és játékokat játszani, akiknek is meg van tiltva”. Az 1578-ban, 1596-ban és 1604-ben kelt Gömör megyei evangélikus rendtartások és egyházlátogatási jegyzőkönyvek is tiltották a pünkösdi királyválasztást.
A hagyomány első magyar nyelvű feljegyzése 1647-ből, Geleji Katona Istvántól ismert. Geleji a „farsangos, pünkösd királyokról” elmondja, hogy „királyi ruhában öltöztettetvén, egy falkáig magokat királyok gyanánt viselik, valamely királynak históriáját és magaviseletét tüntetik, tettetik, sőt a nézőktől is mind annak ábrázoltatnak lennie, de ez csak addig tart, míg a komédia elvégződik, mely meglévén, mindjárt levonnák a királyi ékességet rólok és a magok viselt ruhájokra szorulnak”.
Csepregen minden legény a tulajdon lován nyereg és kengyel nélkül egymás után háromszor futott, és kifeszített kötélakadályokat ugrott át. A győztes lett a pünkösdi király, akinek tilosba tévedt lovát, jószágát büntetés nem érhette. Ha kocsmába tért, koronaformára font virágkoszorút kapott a lányoktól, és azt az egész mulatság alatt a fején hordta. Engedelme nélkül táncot nem rendezhettek.
Más helyeken még az is a kiváltságai közé tartozott, hogy minden lakodalomra, mulatságra hivatalos volt. A község rovására minden kocsmában ingyen ihatott. Jószágát ingyen őrizték. Büntetést nem szabhattak rá. A dicsőség egy álló esztendeig tartott. Az erre utaló közmondás napjainkig ismert. A szokás megismertetése – népszerűsítése – valójában Jókai Mórnak köszönhető: az Egy magyar nábob című regényben olvasható, majd a regény alapján készült film alapján vált igazán közismertté a pünkösdi királyságért tartott lóversenyek színes, költői világa. Politika- és kultúrtörténeti érdekesség, hogy a kiegyezés után Ferenc Józsefet pünkösdvasárnap akarták királlyá koronázni. Valakinek azonban még idejében eszébe jutott a pünkösdi királyság egynapos dicsősége. A kedvezőtlen előjel elkerülése miatt a koronázást előrehozták pünkösd szombatjára.
Bár a pünkösdi királyságért való vetélkedés egyházmegyénkben is ismert volt, a nap meghatározó – a hagyományos paraszti közösségek felbomlásáig élő – szokása a pünkösdi királynéjárás volt. Ebben nemcsak a tavasz természetes emberi öröme, hanem az egyházi ünnep liturgiája is tükröződik. A szokás egyes részletei az 1651-es Cantus Catholici pünkösdi énekével egyeznek. Tudjuk, hogy ez az énekgyűjtemény élőszavas népi gyakorlatot is rögzített. Így föltételezhetjük, hogy a hagyomány már a magyar középkorban élhetett. A pünkösdölés emlékeztet a májusi grófnő ünneplésére, amely Bolognában már a 13. században virágzott. A szokás a vándordiákok révén onnan terjedhetett el az Alpokon túli országokba, így hazánkba is. A tavasz királynőjének ünnepe már Nagy Lajos király udvarában ismeretes volt. Egy 17. századi székelyföldi egyházi rendelkezés szerint tilos volt a királynéasszony-ültetés, ami nyilvánvalóan a pünkösdi királyné kultuszára vonatkozik.
Az írás teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás: Győri Egyházmegye
Fotó: Hetény János hagyatéka, Győri Egyházmegyei Gyűjteményi Központ, Egyházmegyei Könyvtár
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria