Könyv a világ végén – Kaleidoszkóp tollal tükröztetve

Öt és fél éven át kutattam elfelejtett és/vagy széles ismertséget soha el nem érő magyar költőket. Minden második nap feltettem a Facebookra egy, kettő vagy három verset, amire az interneten bukkantam. Így jutottam el Ferdinandy Györgyhöz, az akkor még a floridai Miami és a budai Sashegy között ingázó költőhöz, íróhoz. Mivel másnap már újabb lírikusok után kutattam, nem tértem vissza hozzá.

Most azonban szabályosan magához vonzott költeményeinek gyűjteménye. Aki ismeri az új könyvét, ne nézzen bolondnak a kijelentésem miatt. Prózakötetként jelent meg, de senki nem tilthatja meg nekem, hogy bennem költeményként – akár szabad versként – jelenjenek meg a benne foglaltak. Igaz, rímtelen szavak, de nem ütemtelenek. Mentesek minden felesleges magyarázkodástól, túlgondolástól. Egyszerűek, szikárak: a lényeget mutatják. Csapongó témák, történetek, életesetek. Akár egy verseskötet.

A harmadik, negyedik olvasása után már nem zavar, hogy éveket, évtizedeket lépsz át vele. A szerző határozottan vezet ebben az életutazásban. Előbb csak érzem, majd idővel már tudom: memoár ez, de nem életrajzszerű megfogalmazásban. S ahogy haladsz előre, ahogy fogynak az oldalak (alig kétszázoldalas a kötet), úgy teljesedik ki egy jelentős író teljes élete. Egyszer csak észreveszem: de hiszen mi szinte már száz éve ismerjük egymást! Együtt kezdtük egyetemi tanulmányainkat a volt Piarista Gimnázium (ma újra az) előadótermeiben, ahol biztos, hogy találkoztunk is. Más szakra jártunk ugyan az ELTE bölcsészkarán, de voltak közös megmozdulásaink. Kettő biztosan: 1956. október 6-a, a Rajk-temetés és maga október 23-a, a forradalmat megelőző felvonulás. Nem főszereplők voltunk, mint néhány társunk (Gömöri Gyuri,Vincze György, Pozsár István tanársegéd), de elmondhatjuk, hogy jelen voltunk. Ezt csak azért említem, mert külön figyelmet szántam a könyvben felbukkanó ötvenhatos emlékeknek. És meg kell, hogy valljam: az író ugyanúgy emlékszik, ahogy én. Úgy, ahogy az események történtek. Kirajzolódik az emberarcú szocializmus mint cél, valamint a budapesti diákok szerepe a forradalom elindításában.

Az 1956 a nyugati magyar irodalomban című dolgozatában kérdezi a szerző, mivel tőle is kérdezik: miért nem született még meghatározó szépirodalmi munka „Ötvenhatról”? Nekem, aki több memoárkötetet is megírt, eszembe sem jutott erről az időszakról írni. Figyelői (csendes szereplői) voltunk az eseményeknek, nem formálói. Ráadásul ma már nem bennünket, az élőket kérdeznek erről az időről, hanem azokat, akik az irodalomból tudnak az akkor történtekről.

A Könyv a világ végén című kötetből is kiderül, hogy a most nyolcvanöt éves Ferdinandy György 1956 decemberében elhagyta az országot. (Negyvenezer magyar író távozott, mondta az akkor már rég Londonban élő Cs. Szabó László, Ferdinandy egyik példaképe.) S ment Márton László (London, majd Franciaország), Miska János (Kanada), Gömöri György (Cambridge) volt évfolyamtársaink, valamennyien az irodalom mellett horgonyoztak le. Valamennyire ismerem a munkáikat, de olyan tiszta magyarsággal egyikük sem bír, mint Ferdinandy.

A most bemutatott könyv két év (2019–2020) irodalmi termését tartalmazza Navarrai Mészáros Márton újságíró, szerkesztő elrendezésében. Kispróza, maga a szerző így nevezi ezeket. Csapongó témák, megkapó sorok. S amikor a végére érünk, egy író és egy olyan kéthazájú magyar képe rajzolódik ki előttünk, aki úgy tud büszke lenni a szülőföldjére, hogy nem „magyarkodik”. Összeáll a kép, összeáll az élete – mint mikor a kaleidoszkópban megáll a két egymással szembefordított tükör, és megjelenik egy szép, de azért küzdelmeket mutató ábra.

Ferdinandy György: Könyv a világ végén,
Magyar Napló, Budapest, 2020.

Szöveg: Bán Béla

Fotó: Magyar Napló kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.