Schéda Mária: Boldog vagy, Sára? (Salkaházi Sára útja a vértanúságig)

Salkaházi Sára 1899. május 11-én született Kassán és 1944. december 27-én halt vértanúhalált: a magyarországi vészkorszak idején zsidókat mentő szociális nővért nyilasok gyilkolták meg, a Duna-parton. A kettős évfordulóról való méltó megemlékezés Schéda Mária könyve, amely az Új Ember Kiadó gondozásában jelent meg.

A kötet végigvezet Salkaházi Sára küzdelmes életútján: Kassán született, jómódú, vallásos családban, szülővárosa centrumában állt a család híres vendégfogadója, amely kultúrközpont is volt. Sára nagyapja és édesapja minden jó ügyet felkarolt, a haza szeretete természetes érzés volt számukra. A kulturált, tevékeny közéletiség légkörében nevelkedett Sárát sok minden érdekelte, elsősorban az irodalom és a művészetek. Szuverén, emancipált egyéniség volt. Kezdetben írói, újságírói álmokat dédelgetett, több könyve, cikke jelent meg. Egy ideig gyűrűs menyasszony is volt, ám egyre erősebben érezte Isten hívását. Édesapja halála után rádöbbent a társadalmi kérdések, a szolidaritás rendkívüli fontosságára. Óriási hatással volt rá Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társaságának vezetője.

Salkaházi Sára is tagja lett a társulatnak, ettől kezdve életét teljes egészében Istennek szentelte. Mindvégig jellemző volt rá a szociális elkötelezettség, a nehézségek, szenvedések tudatos vállalása. Schéda Mária könyve nem csupán életrajz, hanem annak vizsgálata, hogyan élheti meg a mindennapi élet útvesztőiben gyakran eltévedő ember a szentséget? A szerző bőségesen hoz részleteket Salkaházi Sára naplójából. Az egyik bekezdés szerint: „Elméletben olyan jól tudok mindent, csak éppen megvalósítani nem tudom.” Schéda Mária szerint itt kezdődik az életszentség, és itt is végződik, ennek az igazságnak a becsületes megvallásában. Egymás között lehetünk képmutatóak, de a mindent – legrejtettebb gondolatainkat, érzéseinket is – ismerő Isten előtt nem. Salkaházi Sára számára mindez egyértelmű volt.

A naplórészletekből az is kiviláglik: bár Sára művészlélek volt, a korlátokat kezdetben csak nehezen tűrő személyiségét teljesen alárendelte a közösség érekeinek, s egyetlen cél vezérelte, hogy Isten akaratát teljesítse. Gyermeki közvetlenségét a szerzetben is megőrizte, s feltétlen bizalommal kérte az Urat, hogy régi énjét levetkőzve eljuthasson a tökéletességhez. Szüntelenül vizsgálta önmagát, s ahogy megfogalmazta: „Segít a cilicium? Jobb lettem, mióta hordom? Nem. Hát akkor miért hordom? Félek, ha nem hordanám, még rosszabb lennék.”

A kötet szerzője Salkaházi Sára önmagával, rosszabbik énjével folytatott vívódásait bemutatva világít rá arra, hogy a szerzetesi életforma elsajátítása kemény, élethosszig tartó küzdelem, tele váratlan fordulatokkal. Emberi félelmek, szorongások gyakran kísértették Sárát, de az állandó ima segítségével sikerült legyőznie ezeket. 1943. őszén pedig, a világégés kellős közepén, megérezve az elkövetkezendő szörnyűségeket, felajánló imádságot tett: „Ó, fölséges Szentháromság… én ma a Társaság és a Testvérek iránti hálából és szeretetből felajánlom magam, mint a Társaság áldozatát! Azon esetre, ha egyházüldözés, a Társaság és Testvérek üldöztetése következne be és legbölcsebb végzésed szerint gondviselésed tervében nem lenne benne halálom: fogadd el az én halálomat minden fájdalmával együtt váltságul a testvérek – különösen az öregek, betegek és gyengék életéért és bűnös, nyomorult életem fejében kíméld meg az ő életüket és kíméld meg őket a megkínoztatástól, a fenyegetésektől, főként pedig a hűtlenségtől…”

Schéda Mária mindehhez hozzáteszi: a hős is fél, de nagysága éppen abban van, hogy legyőzi ennek külső jeleit, és szívében a félelemmel is meg tudja tenni azt, amire elvei kötelezik. „A szerződés az Éggel megköttetett. És mindkét fél komolyan vette. Mindkét fél egyre biztosabban tudta, hogy be fog következni végrehajtása is. Hogy mikor és mi módon, azt azonban csak az egyik fél tudta. Sára tudta, hogy minden ellenállás, minden áldozatvállalás csak a Krisztussal egyesült szívben válik Isten előtt hitelessé, a történelem pedig rejtettségében is hatékonnyá” – írja a szerző.

A könyv bemutatja azt is, hogy a magyarországi vészkorszak idején a szociális testvérek lehetőségeikhez képest mindent megtettek az üldözött zsidók védelmében, így Bokréta utcai házuk menedékül szolgált számukra. A ház egyik alkalmazottja azonban – nem elvi okokból, hanem mert Sára nővér megfeddte őt kicsapongó életmódja miatt – feljelentést tett a nyilas hatóságoknál. Salkaházi Sárát 1944. december 27-én hatodmagával hurcolták el a hatóságok, és még aznap este agyonlőtték őket a Duna-parton. A szerző döbbenetes dokumentumot is közzétesz Sára halálával kapcsolatban: az ifjú újságírónő 1921. július 7-én az Esti Újság Vasárnapja című orgánumban lényegében előre megírta 23 évvel később bekövetkezett halálát.

Schéda Mária könyvét elolvasva egyetérthetünk a kötethez ajánlást írt Erdő Péter bíboros, prímással: Salkaházi Sára „Tanúságtevő halála életének nem váratlan, összefüggés nélküli záróeseménye volt, hanem hívő életének, szeretettől vezérelt munkásságának summája és összefoglalása.”

Magyar Kurír