Stanisław Gądecki érsek: A politika megoszt, mi pedig igyekszünk egyesíteni a vallásos embereket

– Milyen érzésekkel készült Magyarországra, Szent István királyunk ünnepére?

– Felszínesen, inkább a breviáriumból ismertem Szent Istvánt, ezért készületként olvastam könyveket az életéről, és elolvastam a fiához írt intelmeit is. Nagy ember volt, és sokat tett az Egyházért, több egyházmegyét alapított, megalapította a pannonhalmi monostort. Nálunk abban az időben Vitéz Boleszláv uralkodott, aki csak az élete végén kapta meg a koronát, lett királlyá.

– A lengyel–magyar barátságról régen azt tartották, a kardon és a boriváson alapul. Mi az, ami ma összeköt bennünket?

– Minden politikai köteléknél erősebb kötelék van közöttünk, a kereszténység. A politika gyorsan változik, az Egyház nem változik olyan gyakran. A történelem is összeköt minket természetesen, az első lengyel köztársaság óta különösen. Báthory István nagy királyunk volt, aki nem is beszélt lengyelül, visszahódította az orosz uralom alá került területeket. A kommunizmus idején sok magyar diák tanult nálunk. És ott van a lengyel Wyszyński bíboroshoz hasonló személyiség, Mindszenty bíboros, akit tisztelek, korábban el is látogattam az eredeti sírjához Mariazellbe. Nagyon örülök, hogy Erdő Péter bíboros meghívott Budapestre. Ő volt az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) elnöke, amikor bekerültem a szervezetbe, nagyon jó iskola volt ez számomra.

– Melyek a legnagyobb kihívások ma, a posztmodern korban az egyházaink előtt?

– Szent István 1000-ben kivonta a magyar népet a bálványimádás alól. Ma, más formákban, ismét bálványimádók lettünk, mintha visszatértünk volna az első évezredhez. A helyzet ma talán még nehezebb: akkor a pogány bálványimádásból tértek át a kereszténységbe, ma sok ember már elvesztette a vallásos érzést is. Ratzinger pápa sokat beszélt arról, mekkora nyomás nehezedik a kultúrára, gyakorlatilag eltűnt a vallásszabadság, az Egyháznak szinte le kellene mondania a saját identitásáról, hogy létezhessen. Nagyon erősen érezhető a nyomás, hogy minden elfogadható, csak épp a kereszténység nem, nyilvános jelenléte nem kívánatos. Az európai alkotmány preambulumába sem kerülhetett be, hogy Európa keresztény gyökerű.

A mai világ problémája, hogy óriási változás történt. Néhány évtizeddel ezelőtt még szinte rá akarták kényszeríteni az emberekre a vallásos gondolatokat, ma pedig egy másfajta kultúrát erőltetnek rájuk oly módon, hogy ők maguk vágyjanak rá. Az élet célja az élvezet lett, minden efelé halad, így pedig az ember szabad akaratából válik rabszolgává, nem is kell azzá tenni.

– Hogyan válaszolhat az Egyház párbeszédre nyitott, evangéliumi módon a szekularizálódott társadalomnak erre a kultúrájára?

– Az Egyháznak vissza kell térnie identitásához. Nem szabad átvennie a világias lelkületet. Sokszor azt hisszük, hogy a kultúra, amelyben élünk, rendíthetetlen, halhatatlan, soha nem fog megváltozni. Így volt a kommunizmus alatt is. Az emberek elveszítették a reményüket, hogy ami van, az múlékony, megváltozhat. És ha az emberek elveszítik a reményüket, az evangélium is veszít az erejéből. Vissza kell térni az Egyház eredeti identitásához, hinni kell, hogy Isten a történelem ura, nem pedig a különböző erősnek látszó politikai rendszerek, nem az uralkodó kultúra. A történelem ura Isten, nem pedig a hatalmasnak tűnő vezetők. A rendszereket kell relativizálni, nem az Egyházat. Ha azt hisszük, hogy a politikai rendszerek rendíthetetlenek, halhatatlanok, az Egyház meggyengül.

Fontos továbbá az emlékezet. A zsidóságban fontos szerepe van az emlékezetnek, a keresztény emlékezetnek is meg kell találnia a maga helyét. Amikor Sztálin elfoglalta Ukrajnát, összegyűjtette és meggyilkoltatta azokat az időseket, akik faluról falura járva mesélték Ukrajna történetét. Meg akarta gyilkolni az ukrán emlékezetet, mert úgy gondolta, hogy amíg létezik egy alternatív történelem, addig nem tudja rájuk erőltetni a marxizmust. Ha nem tartjuk fontosnak az emlékezést, könnyen mások játékszerei lehetünk, és nem tudunk válaszolni a szekularizált világ kihívásaira.

– II. János Pál prófétai módon hitte, hogy a rendszer megváltozhat, és valóban megváltozott, most ünnepeljük a páneurópai piknik 30. évfordulóját. Hogyan lehet ma prófétai az Egyház?

– Akkor prófétai az Egyház, ha egyrészt megmutatja a látóhatárt, Isten országát, az igazságosság, a béke és az öröm országát a Szentlélekben, másrészt nem csupán az örökkévalóságért aggódik, hanem azon munkálkodik, hogy megváltoztassa a mai társadalmat. Meg kell változtatni mindazt, ami nem hasonlít Isten országára. Ebben a két dologban áll a prófétai lelkület: egyrészt hogy célunk az Isten országa, másrészt hogy nem kell az eszkatologikus időkig várni, hanem mindenütt, különféle helyzetekben, különféle csoportokban közel hozhatjuk az Isten országát.

– Korunk kihívásaira Ferenc pápa fontos válasza a testvériesség, a vallások közti testvériség is. Mit tehetünk ennek érdekében?

– Lengyelországban bevezettük a zsidóság napját. A kommunizmus alatt nem beszéltünk a zsidóságról, a párbeszédről, az volt az álláspont, hogy nincsenek, eltűntek, elmentek Izraelbe vagy máshova… Csak a hetvenes években kezdtek el gondolkodni a párbeszédről, a püspöki konferencián belül sem került korábban szóba, valójában nem tudni, miért. Aztán tagja lehettem lengyel papok, szeminaristák azon csoportjának, akik Chicagóba mentek másfél hónapos tanácskozásra a zsidó gondolkodásról, vallásról. Hazatérve egy nagy mozgalom jött létre egyházi és világi emberekből, és 23 éve bevezettük a zsidóság napját az ökumenikus imahét előtti napon. Bejártunk minden püspöki székhelyet és minden püspök csatlakozott. Nemcsak a zsidó vallás mutatkozik be, hanem a kultúra, zene, film... Néhány éve pedig létezik az iszlám napja, az imahetet követő napon, így tartjuk a kronológiai rendet.

Ha egységben vagyunk, a politikusoknak nehezebb lerombolniuk a vallások közti békét. A politika megoszt, mi pedig igyekszünk egyesíteni a vallásos embereket, és szeretnénk biztosítani a más vallásúakat, hogy biztonságban élhetnek nálunk, kibontakoztathatják kultúrájukat.

– Hogyan látja az Egyház mai helyzetét a lengyel püspöki konferencia elnökeként és a CCEE alelnökeként? Hol a helye a mai világban?

– A szekularizáció meggyengítette az Egyház tekintélyét, a kiskorúak szexuális bántalmazása pedig, a valós esetek, amelyekről beszélünk, feldühíti a társadalmat. Sokszor ez utóbbi érvként is előkerül az Egyházat támadók esetében, akik azt mondják, az egyházi emberek nem különböznek a többi embertől, nincs meg bennük az az életszentség, ami feljogosítaná őket arra, hogy beszéljenek az emberekhez.

A CCEE-ben egész Európára tekintve azt látjuk, hogy még mindig létezik egy fal a keleti és a nyugati Egyház között. A kelet-európai püspökök nagyon jól megértik egymást, hasonlóak a tapasztalataink, nagyon érzékenyek vagyunk a totalitárius rendszerekre. Nyugaton másképp látják, nincs harc, csak más perspektíva. A CCEE természetesen dolgozik a nézőpontok összehangolásán.

– Jövőre Magyarország szervezi meg a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Mit jelent ez a mai világban? Ön is eljön?

– Igen, eljövök…, ha élek. A kongresszus az Egyház legfontosabb elemét akarja felmutatni. Az Egyház akkor létezik, ha létezik az Eucharisztia: a legfontosabb ez a sok ezer téma közül, amiről tanácskozást lehetne szervezni. A kongresszus megszervezése azt is jelenti, hogy az Egyház él. Az a sok ember, aki részt vesz az előkészítésében, átvesz egy más mentalitást, a kongresszus után sokkal jobban megértik majd az Egyházat. A politika a szociológiára épít, és sokszor az Egyház is. Pedig Isten országa nem szociológia. Az Eucharisztiáról beszélni egészen más, mint amikor arról beszélünk, ki jön el, ki nem jön el. Remélem, hogy a kongresszus jól sikerül, és az egész világról érkeznek vendégek.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír