Múltunkról és jelenünkről – Szakály Sándorral készült interjúk egy kötetben

Kultúra – 2018. május 5., szombat | 15:06

„Az igazság néha fáj, de lemondani róla nem szabad!” – vallja Szakály Sándor történész, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója.

Szakály Sándor szerint írni csak őszintén, forrásokra alapozva és hitelesen szabad. Ez nem jelenti azt, hogy ne tévedhetnénk vagy hibázhatnánk, ám nem mindegy, hogy véletlenül vagy szándékosan tesszük-e azt. A VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója egyebek mellett ezt is megjegyzi Múltunkról és jelenünkről című, a Magyar Napló kiadásában a közelmúltban megjelent kötetének előszavában. Az elmúlt tizenöt év vele készült jelentősebb beszélgetéseit egyberostáló könyv legfőbb erénye, hogy rendkívül impulzív. Nemcsak a kérdezők oldaláról, hanem – legfőképp – a válaszadó részéről. Aki ismeri a somogyi születésére oly büszke történészt, a törökkoppányi suszter fiát, az tudja, hogy ő maga is ilyen. Européer gondolkodású, bámulatos beszédkészséggel megáldott, szókimondó ember, akit nehezen lehet zavarba hozni. Ráadásul nagy adag – olykor fanyar – humor is társul mondandójához, amellyel azonban sosem bántja a vele szemben állót, a más nézetet vallót. Nem véletlenül fogalmaz így: „Az úriember nem jobb- vagy baloldali kategória, az úriember – úriember.” 

A főként a két világháború közötti Magyarország had-, társadalom- és sporttörténetével foglalkozó kutató ma is ugyanazt vallja, amit az akár másfél évtizeddel ezelőtt megjelent napi- vagy hetilapban, folyóiratban. Álláspontján nem változtatott, s éppen ez erősíti a hitelességét. Ezt pedig csak egyféleképpen lehet értelmezni: az igazságnak sincs jobb vagy bal oldala. Erről beszél ő maga is az egyik interjúban, hozzátéve: „De olyan sincs, függetlenül attól, hogy a nevünkben megjelenik az igazság, hogy ránk sütik: Majd a Szakály megmondja, milyen volt a múlt és milyen lesz a jelen (…) Arra kell törekednünk, hogy mindenkor hiteles és valós képet rajzoljunk.”

A jól tagolt kötet legjelentősebb és legterjedelmesebb fejezete a VERITAS cím alá gyűjtött beszélgetések sora, amelyből kiderül: szinte már felállta előtt támadták a magyar kormány által létrehozott történetkutató intézetet, s vele együtt a leendő főigazgatót is. Prekoncepcióból nem volt hiány, de Szakály állta és állja a sarat, nem olyan fából faragták, hogy könnyen megfutamodjon. Azt is tisztán látja: túlságosan polarizált a mai társadalom, Magyarországon általános a megosztottság, s ez nem tetszik a professzornak, aki egy, a Demokratikus Koalíció holokauszt-tagadás miatti feljelentéséről szólva egy vele készült interjúban nyomatékosította: „Nem követtem el azt, amivel vádolnak”, majd így folytatta: „A pontos szóhasználatért megkövezés jár.” Azt már csak én teszem hozzá: legalábbis bizonyos körök, bizonyos politikai irányzatok részéről. (Más helyütt egyébként megjegyzi: az egyik barátja kiszámolta, hogy azzal a hetekig cincált, ominózus mondatával ötven-hatvan millió forintos hirdetési költséget takarított meg a VERITAS-nak.)

Egy kérdésre adott válaszában a professzor azt állítja, a hiteles történész az, aki a korabeli források alapján és a korabeli viszonyok figyelembe vételével mutatja be az általa kutatott eseményt vagy korszakot. „Manapság nagy divat a narratívákról beszélni, ezzel ellentétben én túlságosan ragaszkodom ahhoz, hogy a tényeket is vegyük figyelembe. A tények tiszteletét, úgy gondolom, mindenkitől el kell várni. Ma jóval többet tudhatunk a múltról és arról, hogy milyen tények játszottak közre a folyamatokban, mint azok az egykori döntéshozók, akik még nem ismerték a ma már egyértelmű tényeket” – osztja meg gondolatait az olvasókkal.

Rokonszenves tulajdonsága, hogy ha – akár egy távoli, apró falu lelkes polgármesterétől, népművelőjétől – felkérést kap arra, hogy tartson előadást Trianonról vagy a második világháborúról, szívesen vállalja. Hetente akár többször is útra kel, hogy az általa vezetett intézet minél szélesebb körben ismertté váljon. Természetesen határon túli magyarok megkeresését is örömmel veszi, s indul, hogy találkozzon velük. Missziós utat szánt neki a Teremtő, hiszen sok helyütt nagy még a sötétség. Világosság pedig csak úgy lehet, ha az apró gyertyalángok fénye összeadódik. Igaz, a gyertya közben önmagát fogyasztja el…

Az interjúk során névtelen hősök és számos ismert történelmi személyiség – köztük Horthy Miklós és Teleki Pál ellentmondásos alakja – is szóba kerül, csakúgy, mint a kommunizmus áldozatai vagy ötvenhat, amely az egész magyar nemzeté volt. Hogyan is fogalmazott egy helyütt a közéleti szerepvállalásaiban az alvó nemzeti lélek ébresztésén fáradozó Jókai Anna, akivel Szakály Sándor együtt munkálkodott a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottságban? „Kegyelet mindenkinek jár, még annak is, aki bűnökkel terhelten élte az életét, de dicsőség már nem.” Ezt tartja a történészprofesszor is, aki azzal is tisztában van: politikusból rengeteg akad, ám államférfiből sokkal kevesebb…

Műfajának köszönhetően felettébb lendületes, ám súlyos kötet a Múltunkról és jelenünkről. A környezetéből első generációs értelmiségiként kiemelkedő, gyorsan felfelé ívelő pályát magáénak tudó Szakály Sándor – aki egy időben a Duna Televízió alelnöke volt – kiválóan helytáll a minden oldalról érkező kérdések pergő kereszttüzében. Számos szakmai, tudományos és közéleti megbízatással a vállán ma is vallja: nem árt, ha a történelem bizonyos korszakait újrakutatják és újragondolják, hiszen a história soha nem egy lezárt korszakot jelent. Sok a feltáratlan tény, a történészek gyakran új, korábban ismeretlen adatokkal, helyzetekkel, összefüggésekkel találhatják szemben magukat. A főigazgatónak, aki a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető professzora, legfőbb célja, hogy a kiegyezéstől az Antall József, illetve Boross Péter nevével fémjelzett kormányig munkatársaival áttekintsék a magyar történelmet. Mégpedig harag és elfogultság nélkül, és – ahogyan fogalmaz –, mindig szem előtt tartva, hogy az igazság néha fáj, de lemondani róla nem szabad!

(Szakály Sándor: Múltunkról és jelenünkről, Magyar Napló, Budapest, 2017.)

Fotó: Veritasintézet.hu

Lőrincz Sándor/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. április 29-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria