Szent Teodósziosz apát

Kultúra – 2019. január 11., péntek | 9:01

Január 11-én emlékezik az Egyház Szent Teodósziosz apátra, a szerzetesi élet közösségi formájának egyik első szervezőjére.

Egy kis kappadókiai faluban született 423 körül. Már nagyon fiatalon az Egyház szolgálatába lépett Komanában. Mint lektor és zsoltárénekes megismerkedett a Szentírással, melynek hatására feléledt benne a vágy a teljesen Istennek szentelt élet iránt. Vonzották Krisztus földi életének helyszínei és a Szentföldön akkoriban felvirágzó szerzetesség. Meglátogatta Oszlopos Szent Simeont, aki megjövendölte számára életútját.

Teodósziosz zarándoklatának végső állomása Jeruzsálem volt. Itt döntenie kellett, hogy egy szerzetesi közösséghez csatlakozik, vagy magányos remeteségbe vonul. „Még gyakorlatlan vagyok a lelki harcban – írta magáról –; nem marad tehát számomra más, mint hogy először oktatást kapjak a szent atyáktól, és csak utána szedem le a csend gyümölcseit.” Mihelyt rendelkezett a szükséges felkészültséggel, hogy egyedül élhessen a pusztában, elhagyta mestereit, és visszavonult egy Jeruzsálemtől nem messze, a hegyekben lévő barlangba, amely a legenda szerint egykor a napkeleti bölcsek éjszakai menedéke volt. Azt remélte, élete végéig ott szolgálhat Istennek aszkézissel, csendes egyedüllétben, szemlélődésben. Ám lassan közösség gyűlt köré, a szigorú követelmények ellenére, amelyeket előírt társai számára. Újra fel kellett tennie a kérdést: közösségben marad, vagy remeteségbe vonul. Végül belátva felelősségét azok iránt, akik társául szegődtek, kolostort alapított, amely idővel a Szentföld legnagyobb egyházi intézménye lett.

460 körül kezdődtek az építkezések. Az évek alatt folyamatosan bővülő épületegyüttesben helyet kapott több száz szerzetesi cella, különféle műhelyek, vendégház idegen szerzeteseknek, zarándokszállás, három kórház (külön a szerzeteseknek, a világiaknak és a szegényeknek), otthonok az idős, gondozásra szoruló szerzeteseknek, konyha a szegények részére, egy „kolostor a kolostorban” a közösséghez tartozó remeték számára, valamint több templom is. A görög nyelvű szentmisékre összegyűlt az egész közösség a főtemplomban, de a különböző népcsoportokból származó testvérek saját nyelvükön is zsolozsmáztak és mutattak be liturgiát.

A közösségi életet az imádság, a munka és a liturgia rendje határozta meg; a kolostor egészen önfenntartó volt. Teodósziosz a sokszínű közösség irányítása mellett tanította a Szentírást és hűségesen ápolta a szent liturgiát. Teendői közepette sem adta fel a szigorú aszkézist, de mindig maradt ereje, hogy törődjön a szükséget szenvedőkkel: gyógyította az emberek testi és lelki betegségeit, gondoskodott a szegényekről, hajléktalanokról. „Mindenkinek mindene lett a Boldog – írta róla tanítványa, Teodorosz petrai püspök –, a szenvedők irgalmas orvosa volt, a vakok szeme, a bénák lába, a hajléktalanoknak fedél és a mezteleneknek ruha.” Nap mint nap százával ültek a kolostorban lévő szegények asztalainál.

Idővel Teodósziosz befolyása túlnőtt közösségén, és 493-ban a Szentföld összes kolostorának archimandritájává (elöljárójává) nevezték ki. A terjedő monofizitizmussal szemben Szent Szabbásszal, a remetekolostorok archimandritájával együtt az ortodoxia és a kalkedoni zsinat szenvedélyes védelmezője volt.

529. január 11-én, hosszú szenvedés után, 105 éves korában halt meg kolostorában. Abban a barlangban temették el, amelyben fiatalon remeteként élt. Az általa alapított kolostor a 15. századig a Szentföld egyik vallási központja volt.

Forrás:
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria