A Szentkorona-tan középkori mibenlétéről tartottak előadást Veszprémben

A Szaléziánumban, az érsekség kommunikációs és turisztikai központjában megtartott eseményen a történész magyar levéltári dokumentumok alapján emelt ki és vetített a hallgatóság elé illusztrációkat mondandója kezdetén. Ezekben a különböző középkorban keletkezett jogi okiratokban különböző módon, más-más nyelvi megfogalmazásban említik a Szent Koronát, amelyhez való hűségért adománybirtokokat lehetett kapni, illetve a hozzá való hűtlenségért vagyonelkobzás járt. A levéltári anyagokból kiderül, hogy már a XIV. században nagy volt a tisztelete a Szent Koronának magyar földön, és nemcsak, mint szakrális tárgynak, hanem mint elvont jogi fogalomnak, mutatott rá az előadó. A koronatan jogi fogalomként egyébként egész Európában, de különösen Franciaországban és Angliában nagyon fejlett volt a középkorban. Tulajdonképpen ez a tan a középkori „államfogalomnak” a megfelelője. 

A kutatónak azért is nehéz dolga van, mert a tan lényege nem egyszerű jogi kérdés, hanem nyelvi kérdés is – fűzte hozzá Tringli István. A „Szent Korona”  szóhasználat mellett mindig voltak azt jelölő, vagy helyettesítő hasonló kifejezések is a középkori jogi terminológiában, amelyek a korona szinonimái voltak (Magyarország, regnum, pátria, impérium, monarchia). A Szent Koronának, mint elvont fogalomnak azonban az alapvető jelentése: uralom. De használták területi értelemben is, mint földrajzi meghatározottságot (országként) és társadalmi jelentésben is, melyen az ország alattvalóit értették. Mivel a középkor alapvetően monarchikus eszmében gondolkodott, a király volt a modern értelemben vett államfő, akit leginkább (fő szimbólumáról) a koronáról lehetett megismerni. Ez lett tehát a legalkalmasabb tárgy, amelyet elvonatkoztathattak az uralkodók konkrét személyétől. Eleinte csak a király konkrét személyétől vonatkoztattak el a koronával, majd a XIII. századtól hazánkban is megtörténik, hogy már elidegenítik a koronát a király személyétől is. Azaz kimondják, hogy korona (vagyis az uralkodói hatalom, illetve az ország vagyona) nem a királyé, hanem a Szent Koronáé, amit kötelessége őrizni, és jól gazdálkodni vele. 

A Szent Korona-tan a középkori szokásjog rendszerének része volt – mutatott rá Tringli István. Ezért aztán nincs is, és nem is volt soha olyan magyar törvény, amely egyetlen hiteles szövegben e tant kodifikálta volna. Ugyanis e tan nem egy kőbe vésett és évszázadokon keresztül változatlan jogrendszert jelent. Az újkorban már születtek ugyan olyan összefoglalók (például Werbőczy István Tripartituma), amelyek részletesebben foglalkoztak e tannal, de mindig csak a saját koruk jogfogalmáról szóltak. Nyugat-Európában a XVI. században a koronatant kezdte felváltani a polgárosodás nyomán kibontakozni kezdő állameszme, s a koronatan okafogyottá vált. Hazánkban azonban tovább fejlődött, s a váltás csak a XVII-XVIII. században kezdődött meg. A Szent Korona-tan később újra szóhoz jut Trianon után, amikor egy törvénycikk kimondta, hogy az állam kormányzója a Szent Korona jegyében kormányozhat. 

Az előadás utáni hozzászólásokban felmerült, hogy Szent Istvánt felkenésekor bizonyos papi hatalommal is felruházták, egyházszervezői jogokat is kapott, illetve hogy a király felkenését a XII. századig szentségként tartották számon. De a korona szentségi vonatkozása a hozzákapcsolódó tanban szakrális jelentőségét teljesen elveszítette – ellentétben a később keletkezett misztikus elméletektől. Legfeljebb, mint az ősök szent koronája volt jelen, de akkor is csak mint hatalmi szimbólum. 

Toldi Éva/Magyar Kurír