Szenvedéseit a megfeszített Jézuséhoz mérte – Petényi Katalin monográfiája Ámos Imréről

Az viszont kevésbé ismert, hogy Petényi Katalin monográfiát írt Ámos Imréről (1907–1944), a 20. századi magyar képzőművészet egyik legnagyobb, tragikus sorsú alakjáról. A 280 színes és fekete-fehér reprodukciót tartalmazó album 1982-ben jelent meg a Corvina Kiadónál.

Petényi Katalin szerint a nácizmus uralmának éveiben az apostoli elhivatottság, a népével azonosuló, igazságkereső krónikás hangja nem csak irodalmunkra jellemző, hiszen épp a második világháború alatti kegyetlen és embertelen történelmi létben teljesedik ki Ámos Imre festői életműve. A hagyományokon nevelődött polgári festő „a médiumok érzékenységével” fogadja magába korának ellentmondásait. 1938-ig a „belső élet” kivetítése, a képzelet által felidézett múlt, a mítosz képi kifejezése érdekli. A háború kitörésének évében, a történelem közvetlen reakciójaként megváltozik stílusa. Ahogy a nácizmus egyre nyersebben, álarc nélkül, történelmi realitásként támad az emberre, úgy növekszik a lírai alkatú festő hite, prófétai ereje. Vállalja korát és sorstársait. Küldetést teljesít, mint bibliai ősei. „Miként Izajásnak, tüzes parazsával az ő ajkát is megérintette az Úr.”

A monográfiából kiderül: a festő eredeti neve Ungár Imre volt, aki 1907. december 7-én született Szabolcs vármegye egyik legrégebbi településén, Nagykállón, a település szegénynegyedében, a Zsidó utcában. Apja Ungár Zsigmond kiskereskedő, anyja Liszer Paula. Ötéves veszíti el édesapját. Édesanyja ekkor két kisgyermekével hazaköltözik a szülői házba. A nagyapa személye Ámos Imre festő világképének, művészetének meghatározójává válik. Liszer Adolf tanító és Talmud-magyarázó, a helyi iskola tanára, a város megbecsült tagja. A gyermek Ámos már korán megismerkedett a Kabbalával, a Tórával és Jézus Krisztus történeteivel is. A gyermekkor, a kállói otthon tárgyai, különösen szeretett nagyanyja emléke 1937-től kezdve mind gyakrabban jelennek meg festményein. Naplójában sokszor utal gyermekkori élményeire.

Petényi Katalin emlékeztet rá: a nagyapai ház falai közé zárt családi élet elválaszthatatlan a zsidó vallástól, szokásoktól és hittől. Nagykálló a szabolcsi zsidóság központja volt. Életszemléletükre, világképükre jelentős hatást gyakorolt a szentként tisztelt „cadik”, Taub Eizik Izsák vármegyei főrabbi, a chadiszizmus magyarországi megalapítója. Tanításait a nép szájról szájra adta, ahogy a népmesék formálódtak. A csodálatos cadikról Ámos is sok történetet hallott. Festészetének jelképrendszerét nem érthetjük meg a hittől sugárzó legendák, a haszid tanok, a zsidó ünnepek ismerete nélkül.

Ámos Imre az érettségi után, 1925-ben Budapestre jött, a család kívánságára beiratkozott a Műegyetemre, ahol két évet elvégzett az általános mérnöki karon. 1929 őszén megvalósult gyermekkori vágya: felvették a Képzőművészeti Főiskolára. Családja eleinte ellenezte, hogy festő legyen, Dezső nagybátyja mégis támogatta őt, havonta harminc pengővel. Tanára, Rudnay Gyula hamar felismerte az ifjú Ámos kivételes tehetségét. A főiskolára még Ungár néven iratkozott be, de az 1929-es datált képein az Ungár mellett már az Ámos név is szerepel. Tudatosan választotta az első kispróféta nevét, a bibliai kor Ámosza példa volt számára. A monográfia szerzője rámutat: Ámos Imrétől távol állt a világmegváltó, fanatikus prófétai önmegvalósítás. Az első kispróféta személyében a szellemi őst kereste, a névváltoztatás ily módon hitvallásának jelképes megnyilvánulása.

Ámos Imre 1931-ben Kreisl Béla magániskolájában ismerte meg Anna Margitot, aki Vaszary János növendéke volt. „A poros alföldi kisvárosból kiszakadt festő idegen maradt Budapesten. Szerelmében most egész életre szóló barátot, társat talált, akivel maradéktalanul megoszthatta magányát, sorsát, emberi és művészi problémáit. Naplójegyzetek, levelek, rajzok mutatják sokrétű kapcsolatukat. Életük elválaszthatatlanul összefonódott 1944-ig, Ámos haláláig. „A mesterség és emberi szeretet rezervátumát teremtették meg, harmonikus kapcsolatukat hűség és állhatatosság táplálta. Szegénységüket feledtette egymásba és a művészetbe vetett hitük.”

Petényi Katalin emlékeztet rá: Ámos Imre 1935. december 7-től naplót vezetett, melyben az apró örömök, gondok mögött művészi hitvallása is feltárul. „Életének hányattatása, emberi magánya, szorongása az anyagi gondoktól, majd az egyre erősebben fenyegető léttől, belső vívódásai, zaklatott útkeresései őszintén törnek fel belőle.” A napló egyértelműen mutatja: a festészet tökéletesen kitöltötte életét, melyet egyszerű, épp olyan tiszta erkölcsi normák jellemeztek, mint művészetét, írja Petényi Katalin. 

Ámos Imre naplójának tartalma, versei is azt bizonyítják, hogy tudatos önanalízisben élte életét. Az önarckép számára nemcsak föltárulkozást, énfelmutatást, hanem önvédelmet is jelent. A megrendült külső világgal „a saját maga által reverált, megörökített világot a művész műben objektivizált emberségét helyezi szembe”.  Az 1939-ben készült, Önarckép szöggel és kalapáccsal című képével Ámos tragikusan előrevetíti jövőjét. „Ahogy Krisztus saját vállán vitte keresztjét, önszántából ment fel a szenvedés létráján a Golgota hegyén, úgy Ámos önmaga markolja a szöget és kalapácsot saját keresztjéhez.”

Petényi Katalin külön elemzi a fát mint festői motívumot Ámos művészetében, és arra jut, hogy nála a fa az emberi sors természeti analógiája, később pedig az emberi sors megtestesítője. A valóságos és asszociált képzeteket szerves egységben ábrázolja, különös hangsúlyt fektetve a földbe kapaszkodó gyökerekre. Ámos fái mindig szenvedélyesek, kiszolgáltatottak és végtelenül magányosak. Csontváry Kosztka Tivadar mitikus önmegvalósításával, Derkovits Gyula közösségi tudatával szemben az 1944-es csonka fákban Ámos személyiségét és a történelem reménytelenségét fejezi ki. A Háború (1942) című festményén az erőszakkal letarolt ágak mellett a fa jobb oldalán egy friss hajtás nő, a festő utolsó reményének, az új világba vetett hitének jeleként. Petényi Katalin szerint e kép Radnóti Miklós Első eclogájának festői megfelelése:

„Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó – , várja, de addig is új levelet hajt.”

A monográfia írója kiemelten foglalkozik azzal, hogy a német csapatok 1944. március 19-i bevonulása után Ámos Imre mintha szándékosan nem akart volna tudomást venni folyamatosan apadó szabadságáról. Kiállításokon vesz részt, megsokszorozott energiával fest és rajzol. Április elején tizenkét lapból álló sorozatban ábrázolja az Apokalipszist, János látomásait. „A próféta apokaliptikus világát azonosítja saját korával. Kiszolgáltatottsága, üldözöttsége kétségtelenül sok vonatkozásban analóg az első század vértanúiéval.” Ámos Imre Apokalipszis-sorozatában magával a világkatasztrófát megélő Jánossal azonosul, ő is éppúgy küszködik a történelem démonjaival, mint János evangélista. Személyes zaklatottsággal vesz részt a vízióban, sőt sokszor jelenik meg János alakjában a képen belül is. Miközben naplójában, verseiben, leveleiben megdöbbentő érzékenységgel sejti meg saját halálának elkerülhetetlenségét, a Jelenésekben egyértelműen az igazság közelségét hirdeti.

Petényi Katalin elemzéséből az is kiderül: az Apokalipszis-rajzokkal egy időben Ámost Krisztus alakja is többször foglalkoztatja. A megfeszített mártíromságával azonosítja a saját sorsát. A második világháborúban számos analógiát találunk a krisztusi megváltás alkotói attitűdjére – írja a szerző. Emlékeztet rá: a kor humanista művészeinek Krisztussal és az üldözött apostolokkal azonos sors jutott. Miközben Ámos a Bibliát illusztrálta, szülővárosának zsidó lakosait elhurcolták, köztük a nagybátyját, nagynénjét és féltestvéreit. Szülővárosának, rokonainak, barátainak sorsa elemi erővel rázta meg a művészt. A halálraítéltek biztos tudatával élte át e napokat. Szenvedéseit a megfeszített Jézuséhoz mérte. 1944. május 14-ei, Szörnyű idők című tusrajzán saját fejére töviskoronát helyez, kezeit még fohászra kulcsolja, tekintetével fájdalmasan búcsúzik az élettől. Az ámosi prófétai küldetés beteljesedik. „A halk szavú késő utódból” az emberiség sorsát magára vállaló megváltóvá válik. Ezerszeresen szenvedi a történelmet, hogy műveiben szenvedélyes, tiltakozó próféta legyen. „A megfeszített Krisztus leszáll keresztjéről, fellázadva a felhalmozódott emberi gonoszság ellen, a szelíd Megváltó itt igazságtevő, ítélkező lázadó lesz.”

Petényi Katalin összegzése szerint Ámos Imre festői módszere az asszociációs képzettársításon alapszik, de a szürrealizmus spontán kivetítésének önkényes képzettársításai helyett műveiben az érzelmek és a ráció tudatosan egyesül. A szürrealizmus heves indulatokkal fordul szembe a polgári civilizációval, „antiművészetet teremt”, állandó lázadó attitűd táplálja. Ámosból hiányzik az avantgarde művészek lázadása, a 19. századból örökölt szemléletének modern anarchizmusa. Ámos a történelmi anarchizmussal szemben minden megnyilatkozásában a humánum értékeit félti, a múlt örökségét menti, a Bibliátforrásként használja, megálmodja a szabad jövőt, és tudatosan építi univerzálissá víziórendszerét, melyben megsokszorozott energiával tiltakozik az erőszak ellen.

A szerző megfogalmazása szerint Ámos Imre halálának biztos tudatában állítja fel a maga keresztjeit. Életének utolsó pillanatáig „jeleket írt az égre”, a gonosztól iszonyodó, az igazság erejében hívő kiválasztottak történelmi tanúságtételeként. A halál közvetlen közelében is bízott a megtisztuló emberben, várta a hittel teli új kor eljövetelét. Mementóként hagyta ezt ránk műveiben és életében. Naplójának utolsó soraiban sem az individuum, hanem a néppel „testvériesült” művész végső vágya szólal meg: „Mikor ér el az ember odáig, hogy erőszak és gyilkosság nélkül igaz szeretetben élhessen egymás mellett? Gyűlölködés nélkül, megbecsülve a békét szeretőket, és a jó útra térítve a rossz befolyástól eltévelyedett lelkeket.” Petényi Katalin hozzáteszi: ahogy utolsó önarcképein a távoli jövőbe tekint, úgy vet véget életének és életművének a gyilkos erőszak. „Olyan egyszerűen élt és dolgozott, hogy a mítosz e festőjének halálát sem mítosz, sem legenda nem övezi. Élete-halála egy a milliók közül. Mintha csak saját tiltakozásvíziójának vált volna önmaga által fogalmazott utolsó, figyelmeztető szimbólumává.”

Petényi Katalin a forgatókönyvírója volt az 1984-ben Oscar-díjra jelölt, Jób lázadása című filmdrámának, amely gyermekszemmel ábrázolja a holokausztot. A filmet Gyöngyössy Imre és Kabay Barna rendezték. Amikor a hetvenes években Petényi Katalin anyagot gyűjtött Nagykállóban Ámos Imréről, betért a kocsmába is, ami a legbiztosabb hírforrás. Kiderült, hogy a kocsmáros családja egyike volt annak a három családnak, akik élve visszatértek a koncentrációs táborból. Az ő szavai nyomán Petényi Katalin előtt megelevenedett a háború előtti csodarabbik földjének világa. A fiatal művészettörténészben felidéződött ez az egészen különleges közösség. Az emberek nagy része földműveléssel foglalkozott, hittek abban, hogy Isten minden földi dolog mögött ott van, nagyon fontosnak tartották a személyes erkölcsi felelősséget. Vallották, hogy imádsággal, énekkel, tánccal az Urat dicsérik.

Petényi Katalin legközelebb már férjével és alkotótársaival, Gyöngyössy Imrével és Kabay Barnával tért vissza Nagykállóba, rájuk is óriási hatással volt ez az elpusztult kultúra. A film másik ihlető forrása Gyöngyössy Imre gyermekkora volt. Édesapja egy Tolna vármegyei faluban volt orvos, de ő maga kisfiúként sokat játszott Kohn Emmánuel és Margit asszony vegyeskereskedésében, akik szintén a Tiszamentéről telepedtek át Tolnába. Gyöngyössy egész életében fájó sebként hordozta a zsidó házaspár deportálását. Mindezek mellett pannonhalmi diák volt, és egymás között tudták, hogy a bencés szerzetesek zsidó menekülteket rejtegetnek. Így határozta el az alkotó hármas, hogy filmet készítenek ebből a témából, s bár valóságos motívumok ihlették a mozit, annak egésze mégis fikció. Azt a hittel és szeretettel átitatott, természetközeli világot szerették volna megörökíteni, ami brutálisan elpusztult a vészkorszakban.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.