„Azt mondják, mindig
rajtunk is múlik minden.
– Rajtam ne múljon!”
(Tandori Dezső)
Pilinszky János költészetében a nap, a fény, a ragyogás (és ezek inverzeként, főként korai pályaszakaszában, a sötétség és az éjszaka) kitüntetett motívumok. Az alkonyidő poétikájához szolgálhat érdemi adalékként az Egy arckép alá című darab, mely Pilinszkynek ha talán nem is a legismertebb, de a legdelejesebb hatású versei közé tartozik. Önportréként is olvasható (a visszatérő „Öreg vagyok” fordulat a számvetés kietlen idejébe szerkeszti a versnyelvi magatartást); most mindenesetre csak a hangulatot alapozó fölütést citálnám ide. Így szól az első sor:
„Kihűl a nap az alkonyi grafitban.”
Nem obskúrus jelentéstani mutatvány ez, kézenfekvő az elsődleges olvasat: a grafit a szürkület jelölője, azé a napszaké, melyben a színeit vesztő létezés lemond a világosság kontúrjairól. (A mű a „szürkület gránitpora” kifejezéssel is él később.) Emlékezetes, erős kép és képzet.
De ha a metaforikus értelmezés helyett metonimikus irányt vesz figyelmünk?
A grafit ez esetben jelölheti a ceruzát, az írást, a versírást magát. Innen tekintve a költemény nyitánya annyit állít: ebben a költői megszólalásban a nap kihűl, a tenger néma, a zajok boldogtalanok stb. Saját felelősségi körébe utalja a megjelenített-értelmezett világarculatot a szöveg; saját látásmódjából eredezteti az érzékelés és az ábrázolás módját.
Mindebből pedig az is következik: történhetne mindez fordítva is. Ha elvenni, úgy visszaadni is képes lehet a fényességet a lényeknek a versbeszéd.
A költészet titkos hatalmáról vall tehát titkosan a mű; arról a nyelven és világon túli, mágikus kompetenciáról, melyről például Mezei András egyik háromsorosa egy éteri tavasz dialektusában ad számot:
Minden test hervadó fű,
de a hasonlat megállítja a napot
fölöttem, Jeruzsálemben.
Fotó: Hunyady József / Fortepan
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria