Születés a sírban

„A nürnbergi háborús per során megjelent egy tanú, aki egy ideig egy sírban lakott a zsidó temetőben, Vilniusban (...). Ez volt az egyetlen hely, ahol ő és sokan mások elrejtőzhettek, miután elmenekültek a gázkamra elől. Ez az ember akkoriban verseket írt, és egyik verse egy születésről szólt. Egy fiatalasszony az egyik közeli sírban szülte meg fiúgyermekét. A nyolcvanéves, vászonlepelbe burkolózó sírásó segédkezett. Amikor az újszülött először sírt fel, az öreg így imádkozott: »Fölséges Isten, elküldted nekünk végül a messiást? Mert ki más születhet sírban, mint maga a messiás?«

Ez a szokatlan történet nemcsak egyedülálló érzelmi értékkel rendelkezik, hanem óriási jelképes erővel is bír. A Messiás, vagyis Krisztus, valóban sírban született: Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül (Kol 1,18). Amikor a halálból megszületett az életre, Istentől új nevet is kapott, amely fölötte van minden névnek, Jézus Krisztus, az Úr (Fil 2,9.11b). A feltámadt Krisztus élete nem a régi életének a folytatása, netán az újrakezdése, hanem valódi újdonság, új teremtés. Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úrrá rajta (Róm 6,9).”

Ahhoz azonban, hogy az új elkezdődhessen, a réginek véget kell érnie, meg kell halnia. Így figyelmeztet Tillich: „Megfeledkeztünk arról, hogy Jézus sírja életének és munkásságának végállomása volt, mielőtt végső győzelmének színhelyévé lett volna. Érzéketlenné váltunk arra a végtelen feszültségre, amelyet az apostoli hitvallás szavai foglalnak magukba: »szenvedett (…), megfeszítették, meghalt és eltemették. (…) feltámadt a halottak közül.« Már előre tudjuk, amikor az első szavakat halljuk, hogy az lesz a vége, hogy »feltámadt«, és sok ember számára ez nem más, mint a biztosan bekövetkező happy end. Az öreg zsidó sírásó jobban tudta ezt. Az a mérhetetlen feszültség, amely benne foglaltatik a messiásvárásban, számára valóság volt, ahogy megjelent az általa látott dolgok és az általa tanúsított remény közötti végtelen ellentétben.

Jézus Krisztus halála és feltámadása az érem két oldalát jelenti. Krisztus feltámadása elképzelhetetlen anélkül, hogy előbb ténylegesen meghaljon és eltemessék. Az evangélium beszámolói arról tanúskodnak, hogy Jézus halála és temetése valóságosan és megmásíthatatlanul végbement események. A főpapok, a katonák, a lepecsételt kő, az asszonyok, a kenetek mind arra hivatottak, hogy a vég valódiságát igazolják: Jézust végérvényesen eltávolították a földről úgy, hogy nyoma se maradjon. Pedig mi azt reméltük, hogy ő lesz az, aki megváltja Izraelt (Lk 24,21).”


És húsvétkor bekövetkezett a nem remélt fordulat. Paul Tillich így zárja elmélkedését: „A húsvét válasza nem szükségszerűség. Valójában nincs magától értetődő happy end, ahogy az a megrontott és megrontó mozifilmekben van. A húsvét válasza pontosan azért vált lehetségessé, mivel Krisztust eltemették. Az új élet nem lenne igazán új élet, ha nem a régi élet teljes befejezéséből született volna meg. Máskülönben újra el kellene majd temetni. Ha pedig az új élet a sírból születik meg, akkor maga a Messiás jelent meg.”

(The Shaking of the Foundations, 20. fejezet)

Fotó: Pécsi Egyházmegye honlapja

Magyar Kurír