Teljes szívvel a küldetésben – Bemutatjuk a Szombathelyi Egyházmegye újmisés papjait

Nem a kész válaszok, a gyors tanácsok számítanak, hanem a jelenlét

„Teljes szívvel a szeren van” – így jellemezte paptestvére, Riesz Benedek Csupor Mártont, akit a Központi Papnevelő Intézetben ismert meg. Márton a Szombathelyi Művészeti Szakgimnázium elvégzése után lett papnövendék, és kezdte meg tanulmányait Budapesten.

Szabadnapján, a szülővárosában találkoztunk. Sárvár számára nem egyszerűen egy település a térképen, hanem az „otthon”, a szó legmélyebb értelmében. Keddenként hazalátogat a családjához, a plébániájára, visszatér abba a közegbe, ahonnan a hivatása indult. Sárváron a két plébánia, a belvárosi és a kertvárosi ellátását jelenleg egy lelkipásztori közösség végzi, melyben a plébános, egy idős kanonok, az iskolalelkész, a káplán és a diakónus dolgozik együtt. „Nagyon fontosnak tartják a közös imát, és a mindennapokban közösen is étkeznek. Ahogy az Úr oltáránál együtt szolgálnak, úgy együtt vannak a terített asztalnál is. Engem is rendre meghívnak keddenként. Ilyenkor van mód picit elidőzni, beszélgetni, hogy tudjunk egymásról, és megérezzük, kivel mi a helyzet” – meséli, majd hozzáteszi, az ő diakónusi helyén, a szombathelyi székesegyházi plébánián is odafigyelnek az asztalközösségre, annak ellenére is, hogy ott szerteágazóbbak a feladatok. Mint mondja,

a lelkipásztori közösség tapasztalata erősen hozzájárult ahhoz, ahogyan ma a papi szolgálatra tekint.

És azt is megemlíti, hogy a fiatal papok számára havonta tartott egyházmegyei találkozó szintén sokat jelent neki.

Márton életére a szülei mellett meghatározó hatással volt evangélikus nagymamája. „Délben együtt hallgattuk a harangszót, természetes volt, hogy ilyenkor imádkozunk, ahogy reggel és este is.” Már kisgyermek korában megszerette a zenét, óvodásként egészen magával ragadta az orgona hangja. „Felkuckóztam a kántor mellé, és néztem a játékát, ahogy ügyesen manőverezik a kezével, a lábával. Elbűvölt a hely szelleme.” Úgy fogalmaz:

számára az orgona nem csupán hangszer, hanem „titokzatos erő, amely egyszerre hordoz gyengeséget és nagyságot.

Mélysége van, annyi érzelmet ki lehet fejezni vele! Örömet ad az embereknek, és közelebb tudja segíteni őket a szenthez, mert a szépségben is találkozhatnak Istennel. Engem is különösen közel vitt hozzá”.

E korai élmények után nem csoda, ha már gyerekként megfogalmazódott benne, hogy kántor szeretne lenni. Tizenegy éves korától rendszeresen orgonált szentmiséken, kísérte a zarándokokat: „Te tudsz imádkozni a néppel, megénekelteted őket, a mamik olyan boldogok ettől!” – mondta neki a plébános, és Márton azt élte meg, hogy otthon érzi magát ebben a szolgálatban. A zene számára kapcsolat, híd lett ember és Isten között, és e felismerés tudatában folytatta zenei tanulmányait a kántorképzőn, majd a művészeti gimnázium orgonaszakán. Különös módon azután éppen a zene mutatta meg számára a saját határait is. Rájött, hogy nem az önálló megszólalás az ő útja. A közös zenélés, a kórus, a közösségben megszülető harmónia az, ami igazán közel áll hozzá. Ez vezette el arra a belátásra is, hogy a hivatása sem önmagáért való: „nem az a lényeg, én hogyan szolgálok, hanem hogy a közösség együtt tudja dicsőíteni Istent”. A zene így nem tűnt el az életéből, hanem beépült a papi szolgálatába: ma is kántorként, kórusvezetőként, közösségformáló erőként van jelen az emberek között.

Hivatásának mélyebb gyökerei azonban nemcsak a templomi élményekben, hanem a családjában is keresendők.

Édesanyjától és nagymamája csendes, kitartó imádságából tanulta meg a hit alapjait.

Különösen meghatározó számára az a tapasztalat, ahogyan édesapja, már felnőttként, rátalált Istenre. Márton számára ez élő bizonyítéka annak, hogy a kegyelem mindig úton van, és sosem késik el. Élettörténetében fontos fordulópontot jelentett, amikor  gimnáziumi éveinek közepe táján megélte azt a személyes istenélményt, ami túlmutatott minden addigi tervén. Bár jövőjével kapcsolatban korábban a boldog családi élet képe élt benne, ekkor megértette: a teljességet az jelentené számára, ha egészen Istennek adná magát. Ez a felismerés egy mélyebb szinten teljesítette be korábbi vágyait.

A papi hivatás felé vezető úton különös szerepet játszottak életében az idősek és a betegek. Kórházi látogatások, idősotthonban töltött délutánok során tapasztalta meg, milyen ereje van a jelenlétnek, egy mosolynak, a figyelmes hallgatásnak. „Ha pap leszek, nemcsak beszélgethetek velük, hanem elvihetem nekik az Eucharisztiát” – fogalmazódott meg benne. Az idősekhez való vonzódása nem csupán együttérzésből fakad, hanem tudatos választás is: látja, hogy az Egyház szívesen összpontosít a fiatalokra, miközben az idősek gyakran háttérbe szorulnak. Számára azonban ők jelentik a forrást, hiszen ők azok, akik a hitükkel megalapozták a jelen közösségeit. 

Ezekben a találkozásokban érlelődött meg benne az a meggyőződés, hogy

a lelkipásztori szolgálatban elengedhetetlenül fontos a meghallgatás művészete. Nem a kész válaszok, nem a gyors tanácsok számítanak igazán, hanem a jelenlét.

„Sokszor fél óra után megköszönik, hogy milyen jót beszélgettünk, holott én szinte egy szót sem szóltam.” Ez a csendes figyelem lett papi szolgálatának egyik kulcsa. Életének közösségi dimenziója a szemináriumi évek alatt tovább erősödött. A nehézségek idején megtapasztalta a testvéri támogatás jelentőségét, és maga is képessé vált arra, hogy odaforduljon másokhoz. Lassan megértette: a papság nem magányos út, egymást hordozó közösségben élhet a lelkipásztor is.

Papi jelmondatául a 73. zsoltár szavait választotta: „Szándékod szerint vezetsz engem.” Ez nem csupán egy szép idézet számára, hanem személyes tapasztalatainak összegzése.

Az elmúlt években újra és újra megélte, hogy Isten valóban vezeti őt; nem látványos módon, hanem csendesen, mégis biztosan. Jelmondata ugyanakkor nem csupán a múltjára utal, hanem egyszersmind előretekintés: kifejezi azt a reményét, hogy a gondviselés vezetése a jövőben is irányt ad az életének. 

Márton története a finom, egymásba fonódó tapasztalatoké: a zene és a csend, a közösség és a személyesség, a fiatalság és az időskor találkozásáé. Egy olyan úté, amelyen Isten szelíden formál, és egy fiatal pap napról napra tanulhatja, mit jelent hagyni, hogy valóban vezessék.

„Íme, eljövök, Uram”

„A hivatásunk gyakran »vízen járás«, és ha a tekintettünk nincs folyamatosan Jézuson, könnyen elmerülünk, az életünk instabillá válik” – vallja Fábián András Barna, a Szombathelyi Egyházmegye papja.

Kolozsváron tanult teológiát és szociális munkát, pályáját Szatmárnémetiben folytatta hittanárként és nevelőtanári állásban. A vonzás, amit gyerekkorától érzett, hogy pap legyen, eközben erősödött meg és tisztult le benne. 2019-ben végigjárta az El Caminót, és megérett benne az elhatározás, hogy jelentkezik a papi szolgálatra.

A Jóisten vezetett erre az útra, és irányított ide, a Szombathelyi Egyházmegyébe Szatmárnémetiből, ahol születtem és felnőttem. Az első perctől úgy éreztem, itt nem egy idegen országban, idegen emberek között vagyok, hanem olyanok vesznek körül, akikkel mintha mindig is ismertük volna egymást.

Nagy örömmel fogadtak Szombathelyen, Győrben is, baráti kapcsolatokat tudtam kialakítani. Jó érzés volt” – idézi fel a kezdeteket. Papi hivatását meghatározó hite, családi gyökerei és közösségi tapasztalatai egyaránt Erdélyhez kötik. Szülőföldjéhez fűződő szoros kapcsolata megmaradt, családja egy része otthon él, és barátai is vannak Erdélyben, így az elszakadás nehéz volt, ugyanakkor „formáló élményt” jelentett számára.

András hitét gyakorló családban nőtt fel. „Kötelező volt misére járnunk. Gyerekként kezdetben ezt tehernek éltem meg. Akkoriban nem volt internet, pont vasárnap reggel mentek a tévében a legjobb rajzfilmek, én pedig erről mindig lemaradtam. Irigyeltem az osztálytársaimat, akik otthon maradhattak a tévé előtt. Egy idő után ez megváltozott bennem, ugyanis elkezdtem ministrálni, bekerültem az ifiközösségbe, és ráéreztem a templomi szolgálat ízére. Második otthonommá vált a plébánia. Többé már nem érdekelt, miről maradok le, mert sokkal többet kaptam egy másik helyen.”

András számára így szinte természetesen adódott, hogy középiskolai tanulmányait egyházi közegben folytatja. A Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum tanulója lett, majd érettségi után a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Teológia Karára jelentkezett. „A hitszolgálat területén akartam maradni, ezért választottam a hitoktatást, a szociális munkát.”

Embereknek segíteni, emberek között lenni – ez volt a célja, amikor a továbbtanulásáról kellett határoznia.

A diploma megszerzése után nevelői állást vállalt a Hám János Iskolaközponthoz kapcsolódó Szent Alajos Konviktusban, és mellette hittant tanított. „Nagyon szerettem ezt a munkát, ezáltal is rengeteget gazdagodtam.”

András arról mesél, hogy a munkája során volt benne „valami belső nyugtalanság, feszültség: miért nem azt teszem, amire Isten hív? Részben persze azt teszem, de nem adom át teljesen magam Istennek” – így írja le egykori érzéseit, amelyek hozzásegítették, hogy végül a papi hivatás mellett döntsön. „Kicsi gyerekként azt láttam, hogy

a nálunk szolgáló papok nagy szeretettel teszik a dolgukat, nem kötelező feladatot látnak el, hanem Isten szeretetét közvetítik másoknak. Éreztem ezt a szeretetet, és nagyon jó érzéssel töltött el. Csodálatos, hogy az ember ennyire képes tükrözni Isten jóságát, szeretetét!”

Visszatekintve azonban András nem látja elveszettnek azt az időt, amit a tanulmányaival, illetve tanárként, nevelőként töltött, mielőtt jelentkezett a szemináriumba: „Nagyon sokat tanultam ezalatt az emberről, megtapasztaltam, hogyan lehet konfliktusokat megoldani, és leendő papként ma már jobban meg tudom érteni, hogyan is kell hozzáállni ezekhez a helyzetekhez.”

Szombathelyen élnek rokonai, így ebbe az egyházmegyébe jelentkezett.  Már tanulmányai idején is fontos szolgálatokat vállalt. Az előírást követve először is részt vett az egyházmegyei karitász táborában, majd egész nyárra vállalta a tábori feladatokat, és a szeminárium hat éve alatt táborvezető-helyettes lett. Ez a tapasztalat erősítette benne a fiatalok felé forduló, gyakorlati lelkipásztori szemléletet. András számára nagyon fontos a fiatalok körében végzett lelkipásztorkodás. A közöttük szerzett tapasztalatok segítették emberismeretének fejlődését és a felelősség mélyebb megértését. A fiatal pap úgy érzi,

a szolgálat kulcsa számára a jelenlét és a figyelem.

Úgy gondolja, a fiatalok leginkább akkor nyílnak meg, ha érzik, hogy a felnőtt nem támaszt elvárásokat velük szemben, és nem kötelességből van jelen, hanem a valódi érdeklődés és törődés mozgatja.

Élmény számára, amikor a hittanórákon látja, hogyan bontakozik ki a gyerekekben a hit, az Isten iránti kíváncsiság. Örül, hogy segítségükre lehet az útjuk megtalálásában, és abban, hogy fellobbanjon bennük az Isten iránti szeretet. András arról is mesél, hogy a bizalom kialakítása hosszú folyamat: „Szeptember óta diakónusi pasztorális évemet töltöm az iskolában. Eleinte nagyon nehéznek találtam a feladatot. A gyerekek zárkózottak voltak, még köszönni sem nagyon akartak. Úgy tettek, mintha nem vennének észre. Mára ez teljesen megváltozott, nagy szeretettel fogadnak, várnak, megnyíltak. Mintha nem ugyanazok a gyerekek lennének. Ez is mutatja, mennyire igénylik a figyelmet, a meghallgatást, azt, hogy velük legyünk, de ezt ne lekezelően, ne megítélően tegyük, hanem megértően.” András sok időt tölt a diákokkal, bejár az osztálytermekbe, a szünetekben megszólítja a gyerekeket, szereti ezeket a spontán beszélgetéseket. Tapasztalatai szerint a kamaszkor gyakran hoz magával elzárkózást, közömbösséget, de a türelmes, elfogadó jelenlét át tudja törni ezt a falat. A hitoktatásban és a plébániai szolgálatban is a közvetlenséget keresi, közös tevékenységekre, játszani, focizni, beszélgetni hívja a fiatalokat.

Papi jelmondatául a 39. zsoltár szavait választotta: „Íme, eljövök, Uram, hogy teljesítsem azt, amit kívánsz.”

Számára a hivatás lényege ugyanis Isten akaratának keresése és követése a mindennapokban. 

Fábián András Barna története a fokozatosan érlelődő, erősödő hivatás példája. Erdélyi fiatalként a szülőföldjétől való távolságot nem elszakadásként, hanem küldetésként élte meg, és ma is azt keresi, hogyan lehet hűségesen, figyelmesen jelen lenni ott, ahová küldték.

Fotó: Lambert Attila; papszentelésen készült kép: Szombathelyi Egyházmegye

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 21-i számában jelent meg.