Uram, legyen meg a te akaratod – Bemutatjuk az Egri Főegyházmegye újmisés papjait

Nézőpont – 2021. június 19., szombat | 19:44

Június 19-én Ternyák Csaba érsek az egri bazilikában pappá szentelte a nicaraguai Jorge Luís Altamirano Mendezt és a Fülöp-szigeteki Noel Benedict Antasoda Tajost. A Redemptoris Mater Missziós Szeminárium kápolnájában beszélgettünk velük.

Mintegy háromszáz fiatal várt a sorsára 2012-ben az olaszországi Porto San Giorgióban. Egy kosárból sorra húzták ki a neveket és az országokat, így dőlt el, hogy ki hová kerül szolgálatra. A sorshúzás eredményének megfelelően a nicaraguai Jorge Luís Altamirano Mendez és a Fülöp-szigeteki Noel Benedict Antasoda Tajos Magyarországra utazott. Mindketten a Neokatekumenális Út közösségének tagjai, a Redemptoris Mater Egyházmegyei Missziós Szeminárium növendékei. 2013-ban érkeztek hazánkba. Megtanulták a nyelvünket, elvégezték Egerben a szemináriumot, és immár papként szolgálják az Egyházat.

A Redemptoris Mater Missziós Szeminárium kápolnájában is megnyilvánul a közösségre olyannyira jellemző szépség, látjuk, milyen nagy gondot fordítanak a részletekre. Körülöttünk szinte minden szimbólum, már maga a tér is katekézis. „Ez vonzza az embereket, Istenhez hívja őket ” – mutat körbe Benedict.

Egyre boldogabb, szabadabb és bátrabb vagyok 

A fiatalember és a családja már a hazájában is tagja volt a Neokatekumenális Út egyik közösségének. A Fülöp-szigeteken mintegy hétszáz ilyen van. Óriási missziós erő rejlik ebben – mondja Noel Benedict Antasoda Tajos. „Látszik, hogy az emberek segítséget kapnak a közösségben, visszakerülnek az Egyházba, a családok újraépülnek, hivatások születnek.”

Ahogy a gyerekkoráról mesél, az arcán mindvégig ott a mosoly. „Átlagos családba születtem. A három testvér közül én vagyok a legidősebb. Ferences általános iskolába jártam, ott kezdtem ministrálni. Szerettem, mert vonzott a liturgia komolysága és szépsége, ott voltak velem a barátaim, ráadásul pluszpontot lehetett kapni érte hittanból. De a buzgóságomnak más oka is volt. A szentélyből jól ráláttam a lányokra, akikbe szerelmes voltam.”

A felhőtlen kezdetet azután mély krízis követte. A szülők úgy gondolták, jót tenne a fiuknak, ha önállóságot tanulna, ezért egy másik városba küldték középiskolába. „Valóban önálló lettem, túlságosan is.

Eltávolodtam a családomtól, az Egyháztól, Istentől, még magamtól is elidegenedtem. Mindenhol kerestem a boldogságot, be akartam tölteni a kínzó belső ürességet, amit éreztem. Különféle bűnökbe estem.

Részegeskedtem, drogoztam, elszöktem az iskolából. Mélypontra jutottam. Anyukám nagyon megijedt, elhurcolt a templomba, és azt kérte, járjak a közösségbe. Eleinte nagy harc dúlt bennem, csak ültem és hallgattam. De ő nem adta fel. Idővel megéreztem, hogy a közösségben szeretettel vannak irántam, nem botránkoznak meg rajtam. Láttam, hogy körülöttem sok embernek megváltozik az élete, összetört családok épültek újra. A szeretet, amit megtapasztaltam, nekem is lendületet adott. Ha létezik ilyen szeretet, azt érdemes követni, gondoltam. Így találkoztam Krisztussal. Megéreztem a Szentlélek hívását, és végül kimondtam: Uram, legyen meg a te akaratod. Olyan hálás vagyok a szeretetedért, hogy nem tudok mást tenni, hálából szolgálni, követni szeretnélek.”

Benedict a papság melletti döntését követően három éven át Manilában tanult. „Ott is megtapasztaltam, mennyire harcolt értem, a hivatásomért az Úr.” Innen küldték Olaszországba, ahonnan a sorsolás után Magyarországra került. Benedict megtalálta itt a helyét. „Születésem szerint filippínó vagyok, a küldetésem szerint magyar. Itt találtam második anyaországra, második családra.

Szinte mindennap küzdök a honvággyal, de az Úr műve, hogy az Egyház iránti szeretetem mindig felülmúlja ezt.

Nap mint nap megtapasztalom Isten irgalmát és hűségét, egyre boldogabb, szabadabb és bátrabb vagyok” – vallja.

Benedict számára igazi örömet jelentett a diakónusi gyakorlata. „Szeretek az emberekkel lenni, mert tudom, hogy közöttük járva, rajtuk keresztül alakulhat ki bennem az életszentség. Egyedül nincs szeretet, nincs hit, mert az közösségi valóság.

Látom, az Úr arra hív, hogy együtt legyek az emberekkel.

Ha tele vagyok élettel, mások is részesedhetnek ebből az életből” – mondja.


Isten mindig válaszol

A nicaraguai fiatal nagy szegénységben nőtt fel. Hazájában az utóbbi években egyre erősödik a diktatúra, számos támadás éri az Egyházat. „Nehéz nálunk a helyzet, de keresztény ország vagyunk, és a megpróbáltatások között is igyekszünk megélni a hitünket. Ki akarunk tartani” – kezdi a beszélgetést Jorge Luís Altamirano Mendez. 

Nagycsaládból származik, a nyolc testvérből ő az ötödik. Nehéz körülményeik ellenére nem a gondokról mesél, hanem arról, milyen szép a városuk, melyet körülvesznek a hegyek, hogyan gondoskodik róluk Isten, és miként támogatják egymást az emberek.

Nicaraguában a Neokatekumenális Út közösségei kapaszkodót nyújtanak a szegénységben élő embereknek. Jorge is így került szoros kapcsolatba Istennel. A közösségben tanulta meg, mit jelent kitartani a hit mellett. Az Egyház jelen van a hívek között, a püspökök és a papok nem hallgatják el az igazságot az emberek elől, és tükröt tartanak az államnak, akkor is, ha ez nem tetszik az ország vezetésének. Az Egyház jelen van a társadalomban, és figyelmeztet.

Jorge tizenöt éves volt, amikor először hallotta a Neokatekumenális Út katekéziseit. Belépett a közösségbe, és onnantól fogva részt vett az Egyház életében. Egyre közelebb került Istenhez, de igazából nem tudta, mihez kezdjen az életével. Abba akarta hagyni a tanulást, mert úgy gondolta, munkával többre viheti az életben. Fontos volt számára, hogy rendszeresen eljárjon a közösségbe. Ez sokat jelentett neki, amikor nem tudta, merre induljon. „Ebben a helyzetben szólított meg

az Úr, arra kért, hogy kövessem bárhová. Ez a bárhová számomra végül Magyarországot jelentette.”

Elmeséli, hogyan történt mindez: „El Salvadorban részt vettem egy ifjúsági találkozón. Az egyik dicsőítésen azt kérték, hogy álljanak fel azok a fiatalok, akik a papságra készülnek. Amikor elhangzott ez a felhívás, én is felálltam, hogy kifejezzem, követni akarom Jézust. Tizenhét éves voltam ekkor. Ezután beléptem a közösségünk szemináriumába. Másfél év elteltével jutottam el Olaszországba, onnan pedig Magyarországra.”

Jorge is a Porto San Giorgióban tartott lelkigyakorlaton vett részt. „Ez az alkalom nagy találkozás volt az Isten igéjével. Egy héten át azért imádkoztunk, hogy szóljon hozzánk az Úr, és mutassa meg a hivatásunkat. Ezt követte a sorsolás. Kihúztak egy országot, egy szemináriumot, utána pedig a nevet.”

Jorge számára először nehéz volt az élet Magyarországon „Egy kisvárosból származom, az a hely volt az én világom. Ki kellett lépnem onnan, idegen nyelvű és kultúrájú emberek közé kerültem. A magyar nyelv elsajátítása sem volt könnyű. Egy év után kezdtem végre kicsit érteni, beszélni. Más volt kultúra is, megküzdöttem azért, hogy kapcsolatba tudjak lépni az emberekkel. Szeptemberben lesz kilenc éve, hogy itt vagyok. Talán már mondhatjuk, hogy megszoktam itt, szeretem az magyarországi életet, kivéve a hideget.

Az Úr arra hív, hogy itt legyek. Ha jobban megismerek valakit, olyankor mindent sokkal jobbnak érzek. A magyar emberek nyitottak” – mesél a nehézségeiről és az örömeiről a Nicaraguából származó kispap.

Jorge Matyóföldön, a mezőkövesdi Szent László-plébánián végezte a diakónusi gyakorlatát. „Átéreztem, arra hív az Úr, hogy másokat szolgáljak. Erős hitű emberekkel találkoztam, ez sokat jelentett nekem.” Jorge számára erőforrás, hogy a Redemptoris Mater szeminárium missziós közösségében élhet, ahol az imádság, az elmélkedések, a megosztások átszövik a mindennapokat. „Mindezeken keresztül Isten szól hozzám.

Minden helyzetben választ ad a kérdéseimre, és ez nagy segítség nekem.

Az embert elérik gondok, szenvedések, és ha ezeket Isten nélkül kell megélnie, az nagyon nehéz. Ha azonban a szenvedésben meglátja, hogy vele van Isten, akkor úgy érzi, hogy mindennek megvan az értelme. Ezért folyton fürkészem Isten szavát, és tudom, ha keresem, mindig válaszol.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

A riport nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 20-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria