Párbeszéd a liturgiáról: Utánamegy az elveszettnek

A ma is használatos liturgikus ruházat eredete a múlt homályába vész. Mivel a legtöbb ruhadarab a késő ókor, a kora középkor öltözködésének jellemző eleme volt, a kutatóknak nincs könnyű dolguk, amikor ezek jelentését szeretnék meghatározni. Mérvadó történeti támpont híján így nyerhet allegorikus értelmet egy-egy liturgikus ruhadarab.

Az egyházi rend tagjainak megkülönböztető liturgikus ruhája a stóla. Ezt a sálra emlékeztető ruhadarabot a püspök és a pap „a nyakában és mellén viseli”, ahogyan a Római misekönyv általános bevezetője fogalmaz. A tridenti miserend még külön imát írt elő a pap számára, amit akkor mondott, amikor a liturgiára készülődve magára öltötte a stólát: „Add vissza nekem, Uram, a halhatatlanság stóláját, amelyet első szülőmben elvesztettem, s jóllehet méltatlanul vállalkozom a te szent szolgálatodra, mégis részem legyen az örök jutalomban.” (Müller Lajos SJ fordítása.) Ez az ima talán a Jelenések könyve 6–7. fejezetére utal, ahol az üdvözült vértanúk seregét fehér ruhába öltözve látjuk, amit stola névvel illet a Szentírás latin fordítása, a Vulgata. Amikor az egyházi szolgálattevőknek erre az öltözetére gondolunk, talán méltán jut eszünkbe az a mindhalálig vállalt hűség, amit az Egyház szolgálatában fogadnak, és aminek jutalma Istennél, az örökkévalóságban van elrejtve.

A püspöki, papi stóla viselésének van egy másik szép, szimbolikus jelentése, ami talán nem is független ettől az elsőtől. Annak a szolgálatnak, amire a püspök és a pap meghívást kapott az Egyházban, elidegeníthetetlen, talán leglényegesebb vonatkozását idézi fel ez a ruhadarab, erre emlékezteti viselőjét. A nyakban viselt stóla utal a Lukács-evangéliumban Jézus által felidézett pásztorra, és nyakában a bárányra: „Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? S ha megtalálta, örvendezve a vállára veszi, hazamegy, összehívja a barátait és a szomszédait, majd így szól hozzájuk: »Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat.« Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen bűnös megtérésén, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.” (Lk 15,4–7) Ez a pásztor maga az Atya, és ennek az isteni minőségnek a munkatársa a püspök és a pap.

Most, Jó Pásztor vasárnapján mi, papok is emlékeztessük magunkat arra, hogy a stóla nem erőt demonstrál, nem hatalmi jelvény, nem kiváltságot tesz közszemlére, hanem azt a pásztori szolgálatot jelöli, amit a püspök és a pap életre szólóan a nyakába vett: hogy utánamegy az elveszettnek, és azon fáradozik, hogy a rábízottaknak „életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10).

Ahogy Szent Benedek Regulája kéri az apátot a bűnös testvérről szóló fejezetben: „Tudnia kell ugyanis, hogy beteg lelkek gondozását vállalta magára, nem pedig zsarnoki uralmat az egészségesek fölött. Kövesse a jó pásztor atyai példáját, aki otthagyta kilencvenkilenc juhát a hegyekben, és elment az egy eltévedtet megkeresni és annak gyöngeségén annyira szánakozott, hogy szent vállaira kegyeskedett venni, és így vitte vissza a nyájhoz.” (RB 27,6.8–9)

Fotó: orthodoxmonasteryicons.com

Magyar Kurír