Van-e ára a feltámadásnak?

„Istenkáromlás lenne azt állítani, hogy a rosszé és a gonoszé lehet az utolsó szó”, állította Szergij Bulgakov, akit húsz évvel ezelőtt még a 20. század legjelentősebb ortodox gondolkodójaként tartottak számon világszerte (azóta inkább Georges Florovskynak szokás tulajdonítani ezt a kitüntető első helyet). Azért érne fel istenkáromlással a rossz végső győzelmének feltételezése, hangsúlyozza Bulgakov, mert Krisztus feltámadása mindennél meggyőzőbb zálogát jelenti annak, hogy a dolgok jóra fognak fordulni, mégpedig minden ember számára. A feltámadásnak ez a minden embert érintő, egyetemes távlata pedig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy pontosan megmutatkozzon a húsvét valódi súlya.

Hosszú időn keresztül úgy tűnt ugyanis, hogy saját lényegéről gondolkodva a kereszténység viszonylag sok mindent tudott mondani Krisztus megtestesüléséről, földi életéről, szenvedéséről és kereszthaláláról, de kevésbé volt bőbeszédű, amikor a feltámadásra kellett terelnie a szót. Isten „alászálló” mozgását jóval könnyebben tudta magára vonatkoztatni a hívő keresztény élet, és sokkal könnyebben tudta megvilágítani a teológiai gondolkodás, mint „felemelkedő” mozgását. Ha emberré válva Isten „leszűkíti” vagy „összepréseli” magát, ahogyan a keleti egyházatyák nyomán Szergij Bulgakov is állította, ebben a látszólagos emberi kicsinységében sokkal megfoghatóbbnak és befogadhatóbbnak látszott, mint feltámadott állapotának lényegesen kevésbé megfogható valóságában. Az egyetemesen elérhető és határokat nem ismerő Isten kézzelfogható lesz Krisztus határolt alakjában, s ez a határoltság mintha jobban vonzotta volna magához a hívő érdeklődést, mint a határokhoz immár egészen másként viszonyuló és ismét egyetemesen elérhetővé váló Feltámadott, aki úgy nyerte vissza életét, hogy annak nem volt szemtanúja, s bár egy ideig megmutatkozott néhányaknak, végül ismét eltűnt a tekintetek elől, s Isten nagy láthatatlanságába húzódott vissza. A katolikus világon belül különösen sokat panaszkodott erre Karl Rahner, aki fejcsóválva idézte fel, hogy ifjúsága teológiai tanulmányainak idején olyan könyvekből tanult, amelyekben sok száz oldal szólt a megtestesülésről és Krisztus kereszthaláláról, de legfeljebb egy-két oldal jutott a feltámadásnak. A jezsuita teológus ugyanakkor az egyházak, a nyelvek és az országok határain át kezet is nyújtott a nála több mint harminc évvel idősebb Bulgakovnak, hiszen a húsvét jelentőségével kapcsolatban nem utolsósorban éppen azt emelte ki, hogy Krisztus feltámadásával „már minden elkezdett jóra fordulni”.

A Bulgakov halála óta eltelt nyolcvan év során a teológusokat azonban egyre jobban kezdte foglalkoztatni, hogy vajon vannak-e határai annak az egyetemes reménynek, amelyre a feltámadás feljogosít bennünket.

Lehet-e határt szabni annak a reménynek, hogy valóban nem a rosszé lesz az utolsó szó, egyetlen ember életében sem?

Vagy ha határt nem is akarunk szabni, legalább a feltételei megjelölhetők-e annak, hogy ne a gonoszság legyen a végpont, és minden valóban jóra forduljon?

A feltámadott Krisztus teste és földi életéhez fűződő viszonya számos tanulságos következtetés levonására adott alkalmat. Ha a Feltámadott teste magán viseli a sebhelyeket, akkor joggal állítható, hogy a jó végső győzelme nem ártalmatlanítja teljesen a történelem keserveit és igazságtalanságait – de mivel a Feltámadott megjelenéseit sem földi sorsa miatti panaszok, sem másokra szórt elmarasztalások nem kísérik, az is joggal feltételezhető, hogy a történelmi sebeket valamilyen végső megbékélés veszi oltalmába, amely a legtöbbünk számára javarészt elképzelhetetlen jóindulattal és nagylelkűséggel viszonyul minden átélt negatív jelenséghez. De vajon magától, mintegy automatikusan valósul-e meg ez a történelemhez hű megbékélés? Szükség van-e valamire ahhoz, hogy ki tudjon bontakozni? Van-e feltétele annak, hogy egyetemessé váljon, és ténylegesen jóra fordítson mindent?

Korunk teológusai azt állítják, hogy mindenekelőtt az igazságra, az igazság elfogadására van szükség hozzá. Mivel az élettörténeti sérüléseket, a történelmi hegeket és az elszenvedett igazságtalanságokat nem valamiféle névtelen sors idézi elő, hanem emberek okozzák egymásnak, ezért ahhoz a megbékéléshez, amelynek reményét a feltámadáshoz kapcsoljuk, a rossz okozásának elismerésére van szükség, talán egyszerűen csak arra, hogy az ember kész legyen meglátni azt az ártást, amelynek okozója volt. És nem pusztán rejtetten és mindenkitől elkülönülve, hanem pontosan áldozatainak arcába nézve és áldozatainak gyötrelmeit szemlélve. Az igazságnak talán egyetlen pillanata is képes jóvátenni a hazugságnak azt a folyamát, amely az emberi élettörténetek többnyire elkerülhetetlen kísérője.

A személyes szembenézésben pedig az igazság olyan megtörtséget eredményez, amelynek résein át utat találhat magának az emberhez a valódi élet.

Ahol az áldozatokkal való szembenézés elmarad, ott még várni kell arra, hogy megtörjön az élet ellentétének, vagyis a hazugságnak az ereje. Mindenesetre korunk teológiáján belül aligha van vigasztalóbb értelmezése a húsvétnak, mint a Szergij Bulgakov örökségét is folytató melkita Khaled Anatoliosé, aki szerint az igazság jegyében álló húsvéti töredelem már olyan módon dicsőíti meg Istent, hogy a feltámadás fényét gyújtja fel az ember felett.

Fotó: Wikipédia – Piero della Francesca: Feltámadás (1463–1465); portré: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában jelent meg.