A modern vizuális nyelv megalkotója – Vasarely életmű-kiállítása a Szépművészetiben

Ez volt az első alkalom, hogy a szüleim nélkül, egyedül mehettem el ilyen messze otthonról, a Lágymányosról. Addig főleg a papámmal jártunk kiállításokra, múzeumokba. Ez a hatalmas tárlat egyszerűen lenyűgözött, az egész Műcsarnok tele volt Vasarely alkotásaival. Emlékeim szerint több mint hétszáz különféle munkáját állították ki a termekben. Elhozták a fiatalkori rajzait, a pályakezdő művésznövendék próbálkozásait, útkereséseit. Alkotásaiban az volt az igazán lenyűgöző, hogy másképpen közelítette meg a valóságot, vizsgálat tárgyává tette a látottakat. Amit Vasarely képviselt, nem a megszokott, hagyományos képzőművészet volt. Elképzeléseit először milliméterpapírra vetette, majd gondos további terveket készített, s ezeket az erre szakosodott szövőműhelyében kiviteleztette. Így a ma már jól ismert, egymásba fonódó zebráit, tigriseit, színes kockákból álló különféle kompozícióit óriási méretű, öt-hat méter magas gobelinekbe szőtték. Ezek a Műcsarnok mennyezetéről lógtak le, a látogatók szemmagasságáig. Maga a mester, Vasarely is eljött akkor Magyarországra, még az Iparművészeti Főiskolát is meglátogatta.

A Török Pál utcai Kisképzőben, ahova én is jártam akkor, óriási hatással volt ránk a Franciaországban élő magyar mester kiállítása. Mi is a látottak szellemében kezdtük tervezni a tárgyainkat. Az a fajta kutató, új utakat kereső művész képe sejlett fel bennünk, amilyen ő volt, és erre tanáraink is fogékonyak voltak. Biztattak bennünket, diákokat, hogy mi is keressük az új megoldásokat. Ilyen nagyszerű tanárunk volt például a hatvanas-hetvenes években Báthory Júlia üvegművész, aki az 1920-as években a dessaui Bauhaus műhelyeit látogatta, hogy most csak őt említsem.

De térjünk rá a mostani témánkra! Aki veszi a fáradságot, és elmegy a Szépművészeti Múzeumban május 15-én megnyílt Vasarely 120 – Victor Vasarely (1906–1997) életmű-kiállításra, az meggyőződhet arról, hogy igazán remekül sikerült. Jómagam kissé szkeptikusan álltam hozzá a mostani tárlathoz. Arra gondoltam: az elmúlt évtizedekben már legalább négyszer jártam különböző Vasarely-kiállításokon, vajon mi újat hozhat nekem ez a mostani? Kiderült azonban, hogy az átgondolt tematika mentén kronologikus egységekbe rendezett alkotások az újabb Vasarely-kutatások fényében láttatva nagyon is tartogatnak még izgalmas meglepetéseket, így aztán sikerült újra alaposan rácsodálkoznom erre a páratlan életműre.

„Victor Vasarely a geometrikus absztrakció egyik legnagyobb hatású művésze, akit az op-art atyjaként tart számon a művészettörténet. A Vásárhelyi Győzőként Budapesten indult művész Párizsban vált nemzetközileg ismertté, ahol festészete fokozatosan a látás törvényeinek vizsgálata és a képi rendszerek kialakítása felé fordult. Munkássága azokhoz a korszakos törekvésekhez kapcsolódik, amelyek a művészetet a tudományos gondolkodással és a vizuális kommunikáció új formáival kívánták összhangba hozni. Életművét maga a művész is több, »periódus«-nak nevezett egységbe sorolta, formai és kronológiai szempontok alapján. A stílusváltozások azonban nem lineáris egymásutánban követték egymást: számos formai újítás párhuzamosan bontakozott ki, és egyes motívumok, szerkesztési elvek hosszú időn át tovább éltek műveiben” – olvashatjuk a kiállításon.

Vasarely is, mint mindenki más, műtermi tanulmányokkal kezdte alkotói pályafutását. A kiállításon egy csoportba rendezték aktkrokijait, melyeken jól látszik a könnyed szerkesztés, az arányosság, a gondos megfigyelés. Ezeket a rajzokat Podolini-Volkmann Artúr budapesti szabadiskolájában készítette, amely Újpest ipari környezetében működött. A rajziskola esti óráin a környékbeli iparostanoncok és fiatal művészek együtt tanulták a rajzolás alapjait: előbb gipszminták, majd élő modellek után dolgoztak.

A Nagymező utca 3. szám alatt, a vörös téglás épület felső emeletén működött egy másik iskola, Bortnyik Sándoré, ahová Vasarely is járt később. A Műhelyben az 1920-as évek végétől korszerű grafikai és tervezői tudást kaphattak a növendékek. Az intézmény progresszív elméleti és gyakorlati pedagógiai programját a német Bauhaus szellemisége inspirálta: a művészet és az ipari termelés kapcsolatának újragondolása, a konstruktív szemlélet és a formai fegyelem állt a középpontban. Aki itt tanult, olyan tudás szerzett, amely megfelelt a modern ipari társadalom elvárásainak, legalább is vizuális területeken, és még megélhetést biztosító szakmai pályát is kínált. A hallgatók reklámgrafikai pályázatokon vehettek részt. Ebben a környezetben mutatkozott be a fiatal Vásárhelyi Győző is. A konstruktivista szerkesztés, a geometrikus formák és a szisztematikus tervezés iránti érdeklődés ekkor vált meghatározóvá számára. A Műhelyben szerzett tapasztalatok nemcsak grafikai készségét mélyítették el, hanem rendszerszerű gondolkodásának alapjait is megteremtették.

Most lépjünk kissé előre Vasarely művészetében! A kiállításon látható a Zebrák egyik legismertebb korai kompozíciója az 1930-as évek végéről, egy szitanyomat. Ebből a motívumból több változatot is készített az alkotó, de azokat már Franciaországban. Az 1969-es Műcsarnok-beli kiállításon egy hatalmas gobelin is szerepelt ezekkel a zebrákkal. A két állat alakja nem körvonalakkal rajzolódik ki, hanem kizárólag a fekete és fehér sávok ritmikus váltakozásával. A csíkok torzulása, sűrűsödése és egymásba fonódása a mozgás és a tér illúzióját kelti, miközben a kép teljes felülete egységes mintázattá válik. Vasarely zebráit később számtalan formában, óriásplakáton, poszteren, keretben és keret nélkül, képeslapon reprodukálták és árulták az üzletekben. A Zebrák a hazai vizuális emlékezet egyik ikonikus képévé vált.

Mint láthatjuk, Vasarelyt elsősorban a mozgás és a tér foglalkoztatta. Ezt az érdeklődését tükrözi egyik legjobb korai ábrázolása, Az ember mozgásban című temperafestménye is, amely 1943-ban készült. Ez a kép különleges helyet foglal el a mester művészetében. A kompozíció középpontjában egy bábuszerű figura áll, amely körül különböző testhelyzetekben megjelenő alakok egész sora látható. A figurák nem naturalisztikus részletezéssel, hanem egyszerűsített szalagszerű formákból és egymásba futó színátmenetekből bontakoznak ki. A háttér finom, hullámzó vonalhálója optikai rezgést hoz létre, amely tovább erősíti a mozgás érzetét.

Vasarely már nagyon korán, az 1950-es évektől hirdette a képzőművészet demokratizálódását. Olyan művészetet képzelt el, amely sokszorosítható, széles körben terjeszthető, és nem csupán a szűk elitnek szól.

Az egyik teremben láthatjuk a falon az úgynevezett Sárga kiáltványt. Eredetileg 1955-ben jelent meg, ez az ofszetnyomat 1975-ös utánnyomás. A sárga papírra nyomtatott leporellót Vasarely a párizsi Galerie Denise Renében 1955-ben rendezett Mouvement (Mozgás) című kiállításra készítette. A történeti jelentőségű tárlatot a kinetikus művészet első nagy nemzetközi bemutatójaként tartják számon. A szövegben Vasarely a kézzel készített, egyszeri műtárgy kultuszával szemben a re-kreáció, a multiplikáció és az expanzió lehetőségét hangsúlyozta.

Ugorjunk most vissza kissé az időben, ahogyan a múzeumi anyag is teszi a Tévutak címet viselő tematikus részben. A művész maga nevezte Tévutaknak stiláris útkereséseit, kísérleteit. Az 1940-es évek közepére kezdte elhagyni az alkalmazott grafikát, és önálló alkotóként igyekezett bemutatkozni. Rövidesen a festészet felé fordult, szürrealisztikus képeket készített. Ilyen a kiállításon látható, 1946-ból származó Holdfogyatkozás, melyet kissé komor, sötét színek jellemeznek és kevésbé jól áttekinthető kompozíció.

A tárlat Belső geometria elnevezésű fejezete Vasarely pályájának azt az időszakát mutatja be, amikor az alkotó a nonfiguratív festészet felé fordult. A természet a legjobb tanítómester, szokták mondani, és így is van. Ő is a valóság megfigyeléséből indult ki. A természet részleteiben a belső geometriát kereste: azt a szerkezeti rendet, amely a látható felszín mögött rejtőzik, és a formai jelenségek mélyebb törvényszerűségeit tárja fel. Nagy méretű olajfestményeken stilizált formában tűnnek fel tengeri kavicsok, különböző színekben. Az egyik képnek ez is a címe: Kavicsok.

A kiállítás egyik különösen dekoratív festménye a Lom-lan 2 (1953) címet viseli.Színek kontrasztja fejezi ki absztrakt formában a dél-franciaországi Gordes középkori kőépületeinek tömbszerűségét. A formák a képen kristályszerűen szerveződnek, így a kompozíció egyszerre idézi az építészeti struktúrák tömörségét és egy bizonytalan, optikai tér élményét.

Azután rengeteg fekete-fehér vonalas és kockás, szintén absztrakt kompozíció következik a legváltozatosabb formákban. Idézzük fel, mint mondott ezekről a mester: „Bizonyosan tudom, hogy fekete-fehér bináris egységeimmel, melyek op-art néven váltak ismertté, valamint planetáris folklórnak nevezett algoritmusaimmal a strukturalista plaszticitás első jelentős programozását hajtottam végre, mely utat nyit a kibernetika felé.”  (Jean-Louis Ferrier: Négyszemközt Vasarelyvel)

A kiállítás rendkívül sokszínűen mutatja be Victor Vasarely munkásságát. A már említett falikárpitok közül is elhoztak néhányat a mester gyűjteményéből. Ezek a titokzatos Orion-or címet viselik.

Vasarely neve leginkább az op-arttal köthető össze. Az optikai művészet az 1960-as évek közepére vált nemzetközi mozgalommá. A kép többé nem ábrázolt, hanem érzékelési helyzetet teremtett: a látvány a néző szemében formálódott meg. Ezt olvashatjuk erről a kiállításon: „Az ismétlődő struktúrák, a kontrasztokra épülő rendszerek és a moduláris szerkesztés instabil vizuális mezőt hoztak létre. A sík pulzálni, hullámozni, tágulni vagy mélyülni látszott. A befogadó nem passzív szemlélő volt: tekintete aktiválta a képet. Az op-art így új viszonyt teremtett mű és néző között – a műalkotás nem lezárt tárgy volt, hanem perceptuális folyamat.”

Az életmű-kiállításon rengeteg alkotás látható ebből a páratlan életműből. Szó esik az úgynevezett multiplikákról is, amelyek elméletét már 1953-ban kidolgozta a mester. Gondolkodása arra irányult, hogyan lehet létrehozni olyan műveket, amelyek ipari módszerekkel sokszorosíthatók, és mégis autonóm alkotások maradnak. Az elmélet megalkotásával a célja az volt, hogy a vizuális struktúrák hozzáférhetővé váljanak a széles társadalmi rétegek számára.

Láthatunk a termekben színes és fekete-fehér térplasztikákat is. Ezek különféle anyagok, például plexi, műanyag, üveg, fém, fa felhasználásával készített dekoratív tárgyak, geometrikus kompozíciók.

Befejezésül érdemes néhány szót ejtenünk Vasarely Színes város elméletéről is, amely a paneles építkezések korában, az 1970-es években olykor-olykor felmerült a tervezés során. De nem sok valósult meg belőle, csupán néhány emeletes ház esetében készült Vasarely mester tervei alapján valamilyen geometrikus, színes minta a legtöbbször csak egyszerűen szürke, unalmas falra.

A kiállítás kurátorai Pócs Veronika, a budapesti Vasarely Múzeum muzeológusa és Zombori Mónika, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni gyűjteményének muzeológusa voltak.

A Vasarely 120 életmű-kiállítás augusztus 16-ig tekinthető meg a budapesti Szépművészeti Múzeumban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 31-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.