Rejtett jelentések – Diego Velázquez dokumentumfilmen

A festmény tele van izgalmas, első ránézésre nem feltétlenül észrevehető részletekkel. Nagyon érdekes például, hogy a hatalmas vászon előtt álló, ecsettel a kezében ábrázolt festő kinéz a képből, tehát az egész műalkotás tükörből készült. S hogy tovább soroljuk az érdekességeket: hátul egy fekete ruhás alak éppen távozni készül a teremből, tőle balra pedig egy fekete keretes tükörben a spanyol királyi párt fedezhetjük fel: IV. Fülöp és felesége, Mária Anna királyné alakja sejlik fel a kissé homályos képben.  

Augusztus 20-án mutatták be az Uránia Nemzeti Filmszínházban az Exhibition on Screen sorozat újabb dokumentumfilmjét, melyet már a Puskin moziban is láthatnak a művészet kedvelői. A Bosch – A gyönyörök kertje és a Goya mesterművei alkotói által készített film a Pannonia Entertainment forgalmazásában került a mozikba.

A sorozatban bemutatott művészekről, a képzőművészet jelentős állomásairól és e dokumentumfilmek újszerű készítésmódjáról többször írtunk már a Mértékadó oldalain. Ezúttal is megmutatkozik a filmben az elemző, kutató szemlélet és a fejlett technikának köszönhető közelség is: a nagy felbontású optikával felszerelt kamera teljes részletességgel tárja a néző elé a nagy spanyol festő alkotásait. A film azonban ezúttal nem csak dokumentál, hanem azt is mondhatnánk, „költői” módon fogalmaz. „Velázquez egy igazi talány. A legrejtélyesebb festő. Ezüst hullámokon, levegőn és csenden át érkezik ez a rejtély. (…) Egy mély, végtelen erő, ami nem sújt le, mert olyan erő ez, ami hajt, hogy éljünk és megértsünk. Mintha munkásságában olyan titok lenne, ami mély és távoli” – hallhatjuk a filmben. A lírai megközelítés nyilvánvalóan Stéphane Sorlat rendező koncepciójának része.

A dokumentumfilm abból a szempontból is újszerű, hogy bemutat bizonyos kortárs művészeket, akiket valamilyen formában megihletett Velázquez művészete. Láthatjuk a vásznon az öreg Dalít is, aki igen nagyra tartotta a spanyol mestert.

Így zajlott egy párbeszéd a vele készült televíziós riportfilmben: „– Á, itt is van! Önarckép! Ebben a Velázquez-műben már láthatjuk is Salvador Dalí bajuszát. – Legyen olyan kedves, kérdezze meg: Mi újság? (…) – Természetesen. Hát árulja el, Dalí úr, mi újság? – Velázquez! A festő. Tudja, akárhányszor megkérdezték Sacha Guitrytől (francia színész, rendező, drámaíró – a szerk.), hogy mi újság, mindig azt mondta: Molière! Tehát én azt mondom, Velázquez! Még több és még több Velázquez.” Dalí képein nemegyszer jelennek meg a spanyol mester festményeinek részletei, például a Las Meninas tükrös perspektívája is feltűnik az egyik művén.

A filmben szerepel Velázquez egyik legismertebb festménye, A szőnyegszövő nők – Arakhné meséje is, amelynek eredeti méretű, 19. századi másolata az Andrássy úti Képzőművészeti Egyetem tágas lépcsőfordulójában látható. Talán nem véletlenül helyezték éppen ide ezt a képet, hiszen aki erre jár, annak mindig meg kell néznie, mivel szó szerint az útjába esik. Lenyűgöző ez a festmény, nemcsak a mérete, hanem a mesterien kidolgozott nőalakok, a vásznon ábrázolt egész jelenet miatt is. Az eredeti alkotás a madridi Pradóban látható, 1890-ben Tornai Gyula neves magyar festőművész készítette róla ezt a másolatot. A 19. század végén az Országos Mintarajztanoda (a mai Képzőművészeti Egyetem elődje) tudatosan vásárolt és rendelt kiváló minőségű, mérethű másolatokat a világ legnagyszerűbb műalkotásairól. Ezek oktatási célokat szolgáltak: a hallgatók a klasszikus mesterek kompozícióit, fény-árnyék technikáit és ecsetkezelését tanulmányozhatták és másolhatták a segítségükkel.

A filmből megismerhetjük a kép mitológiai hátterét is: „Pallasz Athéné, az istennő, és a halandó Arakhné, az ókor két legjobb szövője, versenybe fogtak. Athéné a saját hímzésébe beleszőtte Neptunusszal folytatott híres vitáját Athén városának elnevezéséről. Arakhné viszont azt ábrázolta, amikor Zeusz, Athéné apja, bikává változva elrabolta Európát. Az isten többször is élt effajta cselszövéssel, hogy becsapja áldozatait, és vágyait kielégítse. Pallasz Athénét jobban dühítette Arakhné tökéletes munkája, mint apja szentségtörése. Rátámadt Arakhnéra, és elpusztította annak munkáját. A megszégyenítés után Arakhné kétségbeesésében megpróbálta felakasztani magát. Az istennő azonban megsajnálta őt, kiszabadította, ám büntetésből pókká változtatta. Így hát Arakhné örökké szőheti fonalát.” A festmény ennek a történetnek a mozzanatait ábrázolja. A dokumentumfilm pedig azt is bemutatja, milyen finoman szövi fonalát a pók a természetben.

Diego Velázquez Sevillában született 1599. június 6-án, és 1660. augusztus 6-án halt meg Madridban. IV. Fülöp spanyol király udvari festője, s művészetében a finom naturalizmus követője volt. Képei realisztikusak. Nagy hatást tett rá Caravaggio, jól mutatja ezt A vén szakácsnő vagy a budapesti Szépművészeti Múzeumban látható Étkező parasztok című alkotása is. Művészetét a fény-árnyék ellentét hangsúlyos ábrázolása jellemzi. Számtalan, nagy részleteséggel kidolgozott csendéletet festett, és persze portrék sokaságát.

1622-ben ment először Madridba, ahol hamarosan Fülöp király szolgálatába állt. Ekkor kezdődött portréfestői tevékenysége. Nagyon sok arcképet festett a királyról, s ezek mellett egész alakos és lovon ülő festményeket is készített róla, meg persze másokról is. A dokumentumfilmben jó néhányat megnézhetünk ezek közül. Életrajzírói szerint egész arcképcsarnokot köszönhetünk Velázqueznek; nemcsak a királyi családot és az udvarhoz tartozókat, hanem a korabeli spanyol szellemi arisztokrácia tagjait is számos alkalommal megfestette. Láthatjuk a filmen azt is, mennyire hatott rá Tiziano és Rubens művészete. Bacchus és az ivók című képén egyedi arcvonásokkal jelennek meg a hétköznapi szereplők, a szőlőmunkások is. Hiszen Velázquez nemcsak az arisztokráciához tartozókat ábrázolta, az egyszerű emberek, a nép fiai is helyet kaptak alkotásain. Az infánsokon, infánsnőkön és a királyi udvarhoz tartozó hölgyeken kívül megmutatta képein a komédiásokat, az udvari bolondokat, valamint a fogyatékossággal élőket is, akiket az ő korában csak törpéknek neveztek.    

„Velázquez portréi szinte felérnek egy oltárállítással, és a Francisco Lezcano, a vallecasi fiú jó példa erre. A gyengéd, kedves, szent arcot sejtelmes, keserédes mosoly keretezi. Itt a legvilágosabb a realitástól való eltávolodás és a művészi áldozathozatal. Amikor meglátom az udvari bolondokat, színészeket, törpéket vagy fizikailag különös embereket Velázquez festményein, olyan pszichológiai feltérképezést fedezek fel, amely más portréban nincs jelen. Tehát úgy vélem, Velázquez olyan volt, aki megértette az emberi mivoltukat, egy mély kortárs perspektívából, ami nagyon felszabadító. Az udvari bolondokat a festő nem szörnyként látja, hanem nyilvánvalóan komplex alakokként” – hangzik el a filmben.

Nem véletlenül olyan híres Velázquez X. Ince pápáról készült portréja sem. Péter utóda ezen nem éppen egy szelíd, alázatos ember benyomását kelti. „Túl igaz” – mondta állítólag a pápa, amikor meglátta a róla készített képet, amelyen a festő nem próbálta idealizálni, jobb színben feltüntetni, amit látott. A portré mindenesetre a világ legjobb és leghíresebb festett arcképei közé tartozik.

A filmből az is kiderül, hogy Velázquez meglepő módon mindig vázlat nélkül festette meg képeit, pedig az ő korában már régóta szokás volt előtanulmányokat készíteni ezüstvesszővel, szénnel vagy tollal. Megtudhatjuk továbbá, hogy a mester remekül ismerhette az általa használt anyagokat. Az egyik restaurátor beszámol arról, hogy a vásznakra felhordott festékrétegek még ma is csak alig-alig repedezettek.

Nagyon érdekesek Velázquez egész alakos portréi is, amelyeken az ábrázolt személyek teljesen üres háttér előtt jelennek meg. Ezeken a képein egyszerűen semmi nincs a háttérben, nem úgy, mint például Rembrandtnál, ahol az aranybarna háttér kiemeli a modellt, jelentést hordoz, atmoszférát teremt. Különös, hogy a 19. századi festőkre nagy hatással voltak a spanyol festő alkotásai. Például Manet-ra is, akinek jó néhány képén szintén üres a háttér – hívja fel figyelmünket a film a hasonlóságra.  

Velázquezt a halála után szinte elfelejtették, s csak néhány száz évvel később fedezték fel újra rendkívüli művészetét. Leginkább a 19. században kezdték újból értékelni alkotásait.

Szívesen ajánlom a kedves Olvasó figyelmébe ezt a gondosan elkészített dokumentumfilmet, amely remekül fényképezve, lírai és szakértői idézetekkel gazdagítva mutatja be a spanyol festőóriás páratlan életművét A Velázquez-rejtély címmel.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.