XIV. Leó pápa katekézise: Az életszentség nem kevesek kiváltsága, mindnyájan meghívást kaptunk rá

A Szentatya több nyelven is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

A II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciója, mely az Egyházról szól, egy teljes fejezetet szentel – az ötödiket – az életszentségre szóló egyetemes meghívásnak: mindnyájan meghívást kaptunk arra, hogy Isten kegyelmében éljünk, gyakoroljuk az erényeket, és hasonlóvá váljunk Krisztushoz. Az életszentség – a zsinati konstitúció szerint – nem kevesek kiváltsága, hanem olyan ajándék, amely minden megkereszteltet arra kötelez, hogy törekedjen a szeretet tökéletességére, vagyis az Isten és a felebarát iránti szeretet teljességére. A szeretet ugyanis az életszentség lényege, amelyre minden hívő meghívást kap: a szeretetet az Atya árasztja belénk Jézus, a Fiú által, s ez az erény „szabályozza a megszentelődés minden eszközét, konkrét alakot ad nekik, és céljukhoz vezeti őket” (LG 42). Az életszentség legmagasabb foka – az Egyház kezdetétől fogva – a vértanúság, „a hit és a szeretet legfőbb bizonyságtétele” (LG 50): ezért a zsinati szöveg azt tanítja, hogy minden hívőnek késznek kell lennie akár vére ontásának árán is megvallani Krisztust (vö. LG 42), amint ez mindig is történt, és ma is történik. Ez

a tanúságtételre való készség minden alkalommal bebizonyosodik, amikor a keresztények az igazságosságért fáradozva hitük és szeretetük jeleit hagyják a társadalomban.

Minden szentség – különösen az eucharisztia – olyan táplálék, amely növeli a szent életet, Krisztushoz hasonlóvá alakítja az embert, aki az életszentség példaképe és mértéke. Ő megszenteli az Egyházat, melynek ő feje és pásztora: az életszentség e szemszögből az ő ajándéka, amely megmutatkozik mindennapi életünkben, valahányszor örömmel elfogadjuk, és elkötelezett, neki megfelelő élettel válaszolunk rá. Ezzel kapcsolatban Szent VI. Pál az 1965. október 20-i általános kihallgatáson emlékeztetett arra, hogy az Egyház – azért, hogy hiteles legyen – azt akarja, hogy minden megkeresztelt „szent legyen, vagyis valóban méltó, erős és hűséges gyermeke”. Ez belső átalakulásként valósul meg, melynek során minden ember élete a Szentlélek erejében Krisztushoz válik hasonlóvá (vö. Róm 8,29; LG 40).

A Lumen gentium az Egyház szentségét mint annak lényegi tulajdonságát írja le, amelyet hitben kell elfogadni, mivel „fogyatkozhatatlanul szentnek” valljuk (LG 39): ez nem azt jelenti, hogy már most teljesen és tökéletesen az, hanem azt, hogy arra hivatott, hogy ezt az isteni ajándékot hitelesítse földi zarándokútján, „a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette” (Szent Ágoston: Isten városáról, 51,2; LG 8) örök célja felé halad. A bűn szomorú valósága az Egyházban – vagyis mindannyiunkban – arra hív bennünket, hogy komolyan változtassunk életünkön, az Úrra bízva magunkat, aki a szeretetben megújít bennünket.

Ez az Egyházat megszentelő végtelen kegyelem egy nap mint nap teljesítendő feladatot bíz ránk: a megtérés feladatát.

Ezért az életszentség nem csupán gyakorlati jellegű, mintha pusztán erkölcsi igyekezetre volna redukálható – bármily nagy legyen is az –, hanem a keresztény élet lényegét érinti, személyes és közösségi szinten egyaránt.

Ebben a távlatban döntő szerepet tölt be a szerzetesség, amelyről a zsinati konstitúció a hatodik fejezetben szól (vö. 43–47. pontok). Isten szent népében a szerzetesség annak az új világnak a prófétai jele, amely már itt és most, a történelemben megtapasztalható. Az evangéliumi tanácsok ugyanis Istennek az Egyház misztériumában már jelen lévő országának a jelei, amelyek a megszentelt élet minden formáját alakítják: a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség. Ez a három erény nem szabadságot korlátozó előírás, hanem a Szentlélek felszabadító ajándéka, amelyek által egyes hívők teljesen Istennek szentelődnek. A szegénység a gondviselésre való teljes ráhagyatkozást fejezi ki, megszabadít a számítgatástól és az önérdektől; az engedelmesség mintája Krisztus önátadása az Atyának, megszabadít a gyanakvástól és az uralkodási vágytól; a tisztaság pedig a teljes és tiszta szív szeretetben történő odaajándékozása, Isten és az Egyház szolgálatára.

Ezt az életformát magukévá téve a megszentelt személyek az egész Egyház életszentségre szóló egyetemes meghívásáról tesznek tanúságot, a radikális Krisztus-követés formájában. Az evangéliumi tanácsok a Krisztus életében való teljes részesedést fejezik ki, egészen a keresztig: éppen a Megfeszített áldozatából nyerünk mindnyájan megváltást és megszentelődést! Ezt az eseményt szemlélve tudjuk, hogy nincs olyan emberi tapasztalat, amelyet Isten ne váltana meg: még a szenvedés is – ha az Úr szenvedésével egyesülve éljük meg – az életszentség útjává válik.

Az életünket megváltó és átalakító kegyelem így megerősít bennünket minden megpróbáltatásban, és arra tanít, hogy célunk nem egy távoli eszmény, hanem a szeretetből emberré lett Istennel való a találkozás.

A Boldogságos Szűz Mária, a megtestesült Ige szentséges édesanyja kísérje és oltalmazza mindig utunkat!

XIV. Leó pápa felhívása az általános kihallgatás végén:

A Közel-Kelet és az egész világ számára nagy feszültséget jelentő utóbbi órák után örömmel üdvözlöm, és a remény biztató jelének tekintem a két hétre szóló azonnali tűzszünet bejelentését. Csak a tárgyalásokhoz való visszatérés vezethet a háború befejezéséhez.

Arra buzdítok mindenkit, hogy imádsággal kísérje ezt a kényes diplomáciai munkát, annak reményében, hogy a párbeszédre való készség eszközzé válik a világ más konfliktushelyzeteinek megoldásában is.

Ismételten kérek mindenkit, hogy csatlakozzon hozzám a békéért tartott imavirrasztáson, mely itt, a Szent Péter-bazilikában lesz április 11-én, szombaton.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír