XIV. Leó pápa katekézise: Az eucharisztia a világunkat és szívünket megosztó erők ellenszere

Ezt követően több nyelven összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

Folytatjuk a II. vatikáni zsinat dokumentumairól, konkrétan a liturgiáról szóló Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúcióról (SC) szóló katekéziseket.

Amikor Szent Ágoston meg akarta magyarázni az újonnan megkeresztelteknek Krisztus testének misztériumát, felidézi Szent Pál most hallott szavait: „Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai” (1Kor 12,27), majd hozzáteszi: „Saját misztériumotokat veszitek magatokhoz. Arra, amik vagytok, azt válaszoljátok: »ámen«, és ez a válasz mintegy az aláírásotok. Azt mondják nektek: »Krisztus teste«, ti pedig azt felelitek: »Ámen.« Legyetek tehát Krisztus testének tagjai, hogy ámenetek igaz legyen. […] Legyetek azzá, amit láttok, és azt vegyétek magatokhoz, amik vagytok” (Kétszázhetvenkettedik beszéd, in PL 38, 1247).

A liturgiáról szóló konstitúció, miután felidézte Jézus utolsó vacsoráját, ezekkel az ágostoni hangsúlyokkal beszél az eucharisztiáról. A keresztények számára ugyanis

az Úr lakomáján való részvétel azt jelenti, hogy „Isten igéje alakítja őket, erőt merítenek az Úr testének terített asztaláról, és hálát adnak Istennek” (vö. SC 48).

Azáltal, hogy befogadjuk őt igéjében és az eucharisztiában, azzá válunk, amit magunkhoz veszünk. Azzá a testté válunk, amelynek a feje a feltámadt Krisztus, aki az Atya jobbján ül (vö. Kol 1,18), és helyet készít nekünk a mennyben (vö. Jn 14,3): így

az eucharisztia az eljövendő ország szentsége. Az eucharisztia annak az útnak a kenyere, amely a mennyei hazába vezet bennünket, egészen addig az áldott napig, amikor „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).

A liturgikus közösség „nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt” mutatja be az áldozatot (SC 48). Ebben a távlatban az eucharisztia a keresztények lelki áldozatának formája (vö. Zsid 13,16; Róm 12,1), mivel az Istennel és az egymással való egyesüléshez vezető út. A benne való részvétel által a hívők megtanulják, hogy „felajánlják önmagukat, és Krisztus által napról napra egyre teljesebben egyesüljenek Istennel és egymással” (uo.). Így az eucharisztia – azáltal, hogy Krisztusba kapcsol bennünket –, megtanít arra, hogy magunkévá tegyük magának az Úr Jézusnak az életstílusát, amelyet önmaga ingyenes odaajándékozása jellemez.

Ez az önajándékozás tehát az egység dinamikájába vezet be bennünket, mely hatékony ellenszere a világunkat, közösségeinket, családjainkat és szívünket aláásó megosztó erőknek (vö. SC 47).

Kedves testvéreim, amikor részt veszünk az eucharisztián, arra kapunk meghívást, hogy hallgassuk Isten igéjét, és táplálkozzunk az Úr asztaláról, ahol ő maga ajánlja fel önmagát az Atyának. A misének ez a két része, az ige liturgiája és az eucharisztia liturgiája „olyan szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy egyetlen istentiszteleti cselekményt alkot” (SC 56).

Ami az igét illeti, emlékeznünk kell arra, hogy nem pusztán a Szentírásról szóló értelmi ismeretek megszerzéséről van szó, hanem az „élő és hatékony” (Zsid 4,12) ige befogadásáról, amelyet Isten egyszerre mindenkihez és személy szerint mindegyikünkhöz intéz;

ez az ige az eucharisztikus kenyérrel együtt táplál bennünket, és átvezet a bűn által okozott romlás állapotából a Krisztusban való új életre.

„Az eucharisztia megnyit bennünket a Szentírás megértésére, mint ahogyan a Szentírás megvilágítja és magyarázza az eucharisztikus misztériumot” (XVI. Benedek pápa: Verbum Domini apostoli buzdítás, 55).

A II. vatikáni egyetemes zsinat azt kérte, hogy jobban tárjuk fel a Biblia kincseit, hogy Isten igéjének asztala gazdagabban legyen megterítve a hívők számára (vö. SC 51). A liturgikus reform ezt a kérést annak a nagy kincsnek a létrehozásával valósította meg, amelyet Olvasmányos könyvnek (Lectionarium) hívunk: ez az a könyv, amely a liturgikus ünneplésekhez használt valamennyi bibliai olvasmányt tartalmazza. Ez a bőséges szövegválogatás az élő hagyomány legtisztább forrásából származik, mely összekapcsolja a hagyományhoz való hűséget a jogos fejlődésre való nyitottsággal (vö. SC 23).

A liturgiáról szóló konstitúció második fejezetének kezdete át van szőve a hagyománynak az egyházatyáktól egészen hozzánk elérő nagy folyamára való utalásokkal. Idézem: „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával azon az éjszakán, melyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a kereszt áldozatát a századokon át eljöveteléig megörökítse, és így szeretett jegyesére, az egyházra bízza halálának és feltámadásának emlékezetét: az irgalom szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét mint húsvéti lakomát, melyen Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünket kegyelem tölti el, s a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik” (SC 47).

Kedves testvéreim, merítsünk hittel ebből az isteni életet tápláló forrásból, és engedjük, hogy átalakítson bennünket a misztérium, amelyet ünneplünk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír