XIV. Leó pápa katekézise: Egyetlen egyházi intézmény sem abszolutizálható!

Mai beszédének témája: A Lumen gentium dogmatikus konstitúció – A történelemben a mennyei haza felé zarándokló egyház (vö. Jel 7,9–10). A Szentatya több nyelven is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

Ma a II. Vatikáni Zsinat egyházról szóló konstitúciójának hetedik fejezetével foglalkozunk, éspedig az egyház egyik meghatározó sajátosságáról, az eszkatologikus dimenzióról elmélkedünk.

Az egyház ugyanis ebben a földi történelemben mindig a végső cél, a mennyei haza felé halad. Ez egy lényegi dimenzió, melyet azonban gyakran elhanyagolunk vagy lebecsülünk, mert túlságosan a közvetlenül láthatóra és a keresztény közösség életének konkrétabb dinamikáira összpontosítunk.

Az egyház Istennek a történelemben zarándokló népe, s e nép minden cselekvésének célja Isten országa (vö. LG 9). Jézus éppen ennek a szeretetre, igazságosságra és békére épülő országnak a meghirdetésével indította el az egyházat (vö. LG 5). Ezért figyelembe kell vennünk a Krisztusban megvalósuló megváltás közösségi és kozmikus dimenzióját, és tekintetünket eme végső horizont felé kell fordítanunk, hogy mindent ennek szemszögéből nézzünk és értékeljünk.

Az egyház a történelemben él, Isten országa világba való eljövetelének szolgálatában.

Az egyház ennek az ígéretnek a szavait hirdeti mindig mindenkinek; ennek zálogát kapja a szentségekben, különösen az Eucharisztiában; ennek logikáját valósítja és tapasztalja meg a szeretetre és szolgálatra épülő kapcsolataiban. Továbbá tudja magáról, hogy ő az a hely és eszköz, ahol a Krisztussal való egység „szorosabban” valósul meg (LG 48), ugyanakkor elismeri, hogy a megváltást Isten a Szentlélekben az egyház látható határain kívül is ajándékozhatja.

Ezzel kapcsolatban a Lumen gentium konstitúció fontos kijelentést tesz: az egyház „az üdvösség egyetemes szentsége” (LG 48), vagyis az élet és a béke Isten által megígért teljességének jele és eszköze. Ez azt jelenti, hogy az egyház nem azonos teljesen Isten országával, hanem annak csírája és kezdete, mert a beteljesedést Isten csak a végén ajándékozza majd az emberiségnek és a világmindenségnek. Ezért a Krisztus-hívők ebben a földi történelemben járják útjukat, melyet a jó kibontakozása, ugyanakkor igazságtalanságok és szenvedések is jellemeznek, anélkül hogy illúziókba ringatnák magukat vagy kétségbeesnének; életüket annak az ígérete irányítja, aki „újjáteremt mindent” (Jel 21,5). Az egyház tehát Isten országának Jézusban „már” megkezdődött jelenléte és annak megígért, várt, de „még nem” megvalósult beteljesedése között valósítja meg küldetését.

Az utat megvilágító remény őrzőjeként az egyháznak az is küldetése, hogy világos szavakkal utasítson vissza mindent, ami megnyomorítja az életet és akadályozza kibontakozását, továbbá hogy kiálljon a szegények, a kizsákmányoltak, az erőszak és a háború áldozatai, illetve mindazok mellett, akik testben-lélekben szenvednek

(vö. Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 159. pont).

Isten országának jeleként és szentségeként az egyház Istennek a földön zarándokló népe, mely éppen a végre vonatkozó ígéretből kiindulva, az evangélium fényében olvassa és értelmezi a történelem folyamatait, szót emel a rossz minden formája ellen, és hirdeti – szavaival és tetteivel – az üdvösséget, melyet Krisztus az egész emberiség számára akar megvalósítani, valamint az igazságosságon, szereteten és békén alapuló országát.

Az egyház tehát nem önmagát hirdeti; ellenkezőleg: benne mindennek a Krisztusban való üdvösségre kell utalnia.

Ebben a távlatban az egyháznak alázattal el kell ismernie saját intézményeinek emberi törékenységét és mulandóságát, amelyek – jóllehet Isten országa szolgálatában állnak – e múlandó világ alakját viselik magukon (vö. LG 48).

Egyetlen egyházi intézmény sem abszolutizálható; sőt, mivel ezek a történelemben és az időben léteznek, állandóan meg kell térniük, meg kell újítaniuk formáikat, meg kell reformálniuk struktúráikat és folyamatosan újra kell létesíteniük kapcsolataikat, hogy valóban megfelelhessenek küldetésüknek.

Isten országának távlatában kell értelmezni azoknak a keresztényeknek a kapcsolatát is, akik a jelenben teljesítik küldetésüket, valamint azokét, akik már befejezték földi létüket, és a megtisztulás vagy a boldogság állapotában vannak. A Lumen gentium ugyanis kijelenti, hogy

valamennyi keresztény egyetlen egyházat alkot, Krisztushoz való kapcsolódásuk alapján közösség van köztük és közösen részesednek a lelki javakban,

valamint testvéri gondoskodás (fraterna sollicitudo) köti össze a földi és a mennyei egyházat: ez a szentek közössége, mely különösen a liturgiában tapasztalható meg (vö. LG 49–51). Amikor az elhunytakért imádkozunk és azok nyomdokain járunk, akik Jézus tanítványaiként éltek, mi magunk is támogatást kapunk utunkon, és erősebbé tesszük Isten imádását: az egyetlen Lélek által megjelölve és az egyetlen liturgiában egyesülve, együtt dicsérjük és magasztaljuk a Szentháromságot azokkal, akik megelőztek bennünket a hitben.

Legyünk hálásak a zsinati atyáknak, hogy emlékeztettek bennünket a keresztény létnek erre a nagyon fontos és gyönyörű dimenziójára, és igyekezzünk azt életünkben is ápolni!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír