XIV. Leó pápa katekézise: A liturgikus év az üdvösség művét teszi jelenvalóvá

Katekézisében a pápa rámutatott, hogy a liturgikus év alapja és magja a vasárnap, amikor a hívők az eucharisztia ünneplésére egybegyűlve láthatóvá teszik az Úrral való közösségüket. Felidézte a húsvéti és a karácsonyi ünnepkör kialakulását, valamint Szűz Mária és a szentek liturgikus tiszteletének szerepét. Hangsúlyozta, hogy a liturgikus év az üdvtörténet útján vezeti a hívőket a Messiás várásától az eljövendő dicsőség elővételezéséig.

Ezt követően több nyelven összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim!

A Sacrosanctum Concilium (SC) zsinati konstitúció ötödik fejezete a liturgikus évről szól. Ma ezzel a témával szeretnék foglalkozni, hogy rávilágítsak, milyen jelentős ez minden hívő életében.

Mindenekelőtt meg kell említenünk, hogy a keresztény ünnepek évről évre visszatérő rendjének „liturgikus évként” való meghatározása Isten szolgája Prosper Guéranger apát (1805–1875) munkásságának köszönhetően terjedt el az egyházi szóhasználatban.

XII. Piusz pápa a Mediator Dei kezdetű enciklikában kijelenti, hogy „a liturgikus év […] nem puszta megjelenítése a múltnak, és nem is csak egyszerű megemlékezés a régmúlt dolgokról. Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy

maga Krisztus az, aki az egyházban ugyanúgy járja irgalmasságának útjait, mint ahogyan földi életében körüljárt jót cselekedvén;

[…] azzal a céllal, hogy az emberi lelkeket kapcsolatba hozza misztériumaival, és általuk éltesse őket; ezek a misztériumok ugyanis örökké jelen vannak és hatékonyan működnek” (III. rész: A szent zsolozsma és az egyházi év; II. A hittitkok megünneplése az egyházi év keretében).

A liturgikus évet tehát úgy kell értenünk, mint Krisztus történelemben megvalósuló üdvözítő művének folytonos jelenvalóvá tételét.

A liturgikus év rendjét követve az egyház kapcsolatban marad az Úr megváltó cselekvésével, s így minden hívő részesül kegyelmének teljességéből (vö. SC 102c). Az egyház mindig a húsvéti esemény ünneplését helyezi a középpontba, mert az a cél vezérli, hogy találkozzunk az értünk meghalt és feltámadt Jézussal.

Ezért a zsinati atyák a vasárnapot (domenica), az „ősünnepnapot” tekintik „az egész liturgikus év alapjának és magjának” (vö. SC 106). Több modern nyelvben az elnevezése is tanúsítja, hogy ez a „dies Domini”, „az Úr napja”. Azokban a nyelvekben is, amelyekben a „Nap napjára” való utalás vált uralkodóvá (Sunday, Sonntag), felsejlik a Krisztussal való kapcsolat: Krisztus az „igazság napja”, aki megvilágosít minden embert!

Szent II. János Pál a Dies Domini kezdetű apostoli levelében (1998. május 31.) azt tanítja, hogy a vasárnap az Úr napja, az egyház napja, az ember napja, végül pedig „a napok napja”:

Mivel a vasárnap a hetenkénti húsvét, mely felidézi és jelenvalóvá teszi azt a napot, amelyen Krisztus feltámadt a halottak közül, az a nap is, amely feltárja az idő értelmét.

[…] A feltámadásból fakadóan áthatol az ember idején, hónapjain, évein, évszázadain, mint valami nyílvessző, ami Krisztus végső eljövetele felé tart. A vasárnap elővételezi az utolsó napot, a parúzia napját” (75. pont), amikor mindannyian feltámadunk.

A vasárnap megszenteléséhez alapvető fontosságú az eucharisztia ünneplése. Az ige hallgatása és a Krisztus testében való részesedés a zsinati atyák szerint megkívánja a convenire in unumot (vö. SC 106), vagyis a hívők ünnepi egybegyülekezését. Ebben a gyülekezetben a keresztény közösség láthatóvá teszi az Úrral való közösségét, és tanúságot tesz Krisztushoz tartozásáról és egyház iránti hűségéről.

Ez a gyülekezet nem helyettesíthető pusztán virtuális jelenléttel, és nem is redukálható csupán passzív összejövetelre. A liturgikus gyülekezet ugyanis a testvérek tevékeny részvételével válik valósággá, akik azért hívattak egybe, hogy „hálát adjanak Istennek, aki őket »Jézus Krisztusnak a halálából való feltámadása által élő reményre szülte újjá« (1Pét 1,3)” (uo.).

Ezzel kapcsolatban arra buzdítok mindenkit, hogy igyekezzen megtalálni a lehető legjobb megoldásokat annak érdekében, hogy azok is részt vehessenek a szentmisén, akiknek vasárnap nincs lehetőségük tartózkodni a munkavégzéstől.

Kedves testvéreim, a vasárnapok által tagolt liturgikus évnek érdekes története van, amelyben összefonódik az egyház hite és áhítata. A Kr. u. 2. századtól kezdve ugyanis a hetenkénti húsvét ünnepléséhez hozzáadódott az évenkénti húsvét, „a legnagyobb ünnep” (SC 102), amely ötvennapos „örömteli időszakká” bővül, és a pünkösdben éri el csúcspontját. Erre az évenkénti húsvétra a bűnbánati jellegű nagyböjti idő készít fel (vö. SC 109). A később, a húsvéti ünnepkör mintájára kialakult karácsonyi ünnepkör pedig azt tette lehetővé, hogy újra átéljük Isten Igéje megtestesülésének, születésének és világ előtti megnyilvánulásának misztériumait. Az egyház azután a különböző időszakokba beillesztette a Boldogságos Szűz Mária tiszteletét, „akit elszakíthatatlan kötelék fűz Fiának üdvösséget szerző művéhez” (SC 103), valamint „a vértanúk és más szentek emléknapjait, akik […] az égben tökéletes dicséretet zengenek Istennek, érettünk pedig közbenjárnak” (SC 104).

A liturgikus év így szentségi formában újra átélhetővé teszi az üdvtörténet pedagógiáját: a Messiás várásától a húsvéti misztérium teljességéig és az eljövendő dicsőség elővételezéséig vezeti a hívőket.

Benne az egyház Krisztus misztériumának üdvözítő jelenvalóságát ünnepli, lehetővé téve a hívők számára, hogy egyre mélyebben részesedjenek benne. Ezért a liturgikus év minden lelkipásztori tevékenység ihlető forrása és alapvető viszonyítási kerete.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír