XIV. Leó pápa katekézise: A liturgikus reform az egyház élő hagyományába illeszkedik

Mai beszédének témája: A Sacrosanctum Concilium konstitúció. A liturgikus reform indítékai (az elhangzott olvasmány: Zsid 10,8–10).

Katekézisében lezárta a Sacrosanctum Concilium konstitúcióról szóló sorozatot, és bemutatta a liturgikus reform legfontosabb indítékait. Felidézte, hogy a reform nem jelentett szakítást az egyház hagyományával, hanem a 20. század eleje óta kibontakozó megújulási folyamatba illeszkedett. Hangsúlyozta, hogy célja a hívők teljes, tudatos és tevékeny részvételének elősegítése, valamint a liturgia gazdagságának hozzáférhetőbbé tétele volt. Végül arra buzdította a pásztorokat, hogy olyan, nemes egyszerűségben tündöklő liturgiát mozdítsanak elő, amely megjeleníti az egyház egységét, s az evangelizáció kegyelmi eszközévé válik.

Ezt követően több nyelven összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim!

A Sacrosanctum Concilium (a továbbiakban: SC) konstitúcióról szóló utolsó katekézisemben ma azokkal az indítékokkal szeretnék foglalkozni, amelyek a liturgia reformjának előmozdítására késztették a zsinati atyákat. E tekintetben különösen eligazító Giovanni Battista Montini bíborosnak, Milánó akkori érsekének Harmadik levél a zsinatról című írása, amelyet 1962. október 28-án küldött egyháza híveinek. A liturgia – írta – „őszinte kifejezése mind az isteninek, mind az emberinek. A liturgia kifejezésmód. Egyfelől az isteni tanítás közvetítője, másfelől az Istennel folytatott párbeszéd hangja. Világos, hogy tanítói szerepéről nem mondhat le, és azt is lehetővé kell tennie, hogy a hit és az áhítat természetes és mindenki számára érthető kifejezést kapjon” (Giovanni Battista Montini: Terza lettera dal Concilio, Rivista Diocesana Milanese 51 [1962] 922). E meggyőződésektől indíttatva a későbbi Szent VI. Pál pápa kijelentette, hogy a hívők „nem maradhatnak többé némák és tétlenek, és nem is szabad annak maradniuk. Testi jelenlétük nem egyeztethető össze lelki távollétükkel” (uo.).

Nyilvánvaló, hogy ezek a kijelentések összecsengenek azokkal, amelyek később a zsinati konstitúció 48. pontjában olvashatók: „Az egyház tehát körültekintő gondoskodással arra törekszik, hogy a hívők ne csak mint kívülállók vagy mint néma szemlélők legyenek jelen a hitnek ezen misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vegyenek részt; tanuljanak Isten igéjéből, merítsenek erőt az Úr testének terített asztaláról, adjanak hálát Istennek, a szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt fölajánlván tanulják meg önmagukat fölajánlani, és napról napra váljanak eggyé Istennel és egymás között a közvetítő Krisztus segítségével.” Ezekben a szavakban a liturgia értékének megújult tudata mutatkozik meg.

Az egyház rituális cselekményei által, miközben megvalósul az üdvösség művének emlékezete, lehetőség nyílik az Istennel való valódi kapcsolat megélésére, az üdvözítő eseménybe való bekapcsolódásra. Mivel

a szent liturgia gesztusai és szavai döntő fontosságúak e tapasztalat megvalósulásához, a hívők részvétele nem lehet passzív.

A zsinati reform, amikor középpontba állította azt, ami az egyházi tapasztalat szívét alkotja, úgy kívánta felragyogtatni a liturgiát, mint „annak az isteni cserének az elsődleges forrását, amelyben Isten életét kapjuk” (A zsinat második ülésszakának ünnepélyes bezárása, VI. Pál pápa beszéde, 1963. december 4.). Ebből a meggyőződésből született az az igény, hogy valamennyi hívő számára hozzáférhetőbbé tegyék a bibliai szövegek és az imádságok gazdagságát, a szertartás rendjét pedig áttekinthetőbbé tegyék az akkor használatban lévő liturgikus könyvekben előírthoz képest.

A liturgia ugyanis, minthogy élő valóság, a századok során mindig fejlődésen és változáson ment keresztül. A tanítóhivatal mindig az adott kor igényeihez igazította a liturgia formáit.

Nem meglepő tehát, hogy a II. vatikáni zsinat is – a hagyomány örökségének legteljesebb tiszteletben tartásával és éppen annak érdekében, hogy azt jobban hozzáférhetővé tegye – szükségesnek ítélte a liturgikus könyvek felülvizsgálatát.

Azt a célkitűzést, amelyet az atyák a szívükön viseltek, a Sacrosanctum Concilium konstitúció 21. pontja világosan megfogalmazza: „Az egyház mint jóságos anya – hogy a keresztény nép a szent liturgiában biztonságosabban elnyerhesse a kegyelmek bőségét – gondosan kívánja végrehajtani a liturgia általános megújítását.

A liturgia ugyanis részben az isteni alapítás folytán változhatatlan, részben változásnak alávetett összetevőkből áll, melyek az idők folyamán változhatnak, s változniuk is kell, ha netalán olyan elemek épültek be, melyek a liturgia benső természetének kevésbé felelnek meg, vagy alkalmatlanokká váltak.

Ebben a megújításban a szövegeket és a szertartásokat úgy kell rendezni, hogy világosabban fejezzék ki a jelzett szent valóságokat, s így a keresztény nép, amennyire csak lehet, könnyen fölfoghassa azokat, és általuk teljesen, tevékenyen és a közösség jellegének megfelelően együtt ünnepelhessen.” A liturgia isteni, változhatatlan elemei, illetve emberi elemei közötti megkülönböztetés XII. Piusz pápa Mediator Dei kezdetű enciklikájára nyúlik vissza; az emberi elemek ugyanis „változhatnak aszerint, amint a különböző idők és szükségletek kívánják, és amint azokat az egyházi tanítóhivatal a Szentlélek irányítása mellett jóváhagyja” (Acta Apostolicae Sedis 39 [1947] 541–542).

Az „általános reform” igénye egyébként nem egyik pillanatról a másikra jelent meg: már a 20. század elejétől egymást követő pápák tevékenységében megmutatkozott, összhangban a liturgikus mozgalom törekvéseivel. Annak szükségességét, hogy a hívők ne „kívülállókként vagy néma szemlélőkként” legyenek jelen a szertartásokon, már XI. Piusz Divini Cultus kezdetű apostoli konstitúciója is megfogalmazta. Ezenkívül megemlíthetjük XII. Piusznak a nagyheti szertartások rendjére vonatkozó intézkedéseit: e szertartásokat ismét a húsvéti események időpontjának megfelelő órákra helyezte, miután évszázadokon át a reggeli órákban végezték őket. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Szent XXIII. János szükségesnek ítélte a breviárium és a misekönyv előírásainak (rubrikáinak) egyszerűsítését, és azt az 1960. július 25-én kelt Rubricarum instructum kezdetű motu proprióval jóváhagyta; ebben a meghirdetett egyetemes zsinatra bízta a liturgia reformjára vonatkozó alapelvek előterjesztését.

A II. vatikáni zsinat által előmozdított liturgikus reform tehát az egyház élő hagyományának vonalába illeszkedik.

Helyes értelmezése azt is lehetővé teszi, hogy elutasítsuk azokat a visszaéléseket, amelyek a zsinat utáni időszakban az egyház bizonyos köreiben jelentkeztek, és amelyek sajnos olykor még ma is előfordulnak, mert a reform alapjául szolgáló elvek némelyikét abszolutizálják vagy tévesen értelmezik.

Ezzel kapcsolatban érdemes felidéznünk, hogy a zsinati konstitúció kijelenti: „A liturgikus cselekmények nem magáncselekmények, hanem az egyháznak, »az egység szakramentumának«, tudniillik a püspökök vezetése alatt egybegyűlt és rendezett szent népnek az ünneplései. Ezért a liturgikus cselekmények az egyház egyetemes misztikus testéhez tartoznak, azt teszik láthatóvá és reá hatnak” (SC26).

Ezért a pásztoroknak – a püspököknek, de minden egyes papnak is – elsőrendű feladata, hogy olyan liturgiát őrizzenek és mozdítsanak elő, amely a liturgikus előírások megtartásával nemes egyszerűségben tündököl (vö. SC 34), s így megjeleníti az egy, szent, katolikus és apostoli egyházat.

Az ilyen liturgia egyben az evangelizáció alapvető hordozója lesz, olyan kegyelmi eszköz, amely által – miként a zsinat tanítja – megtanulhatjuk felajánlani önmagunkat, és Krisztus közvetítésével tökéletessé válunk az Istennel és az egymással való egységben (vö. SC 48).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír