XIV. Leó pápa katekézise: A technikai és tudományos fejlődést is a szeretetnek kell irányítania

Mai beszédének témája: A Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció (GS 33–39). Az ember világban végzett tevékenységének értelme (felolvasott szentírási szakasz: Ter 2,8–9a.15).

Beszédében az emberi tevékenység és a technikai, társadalmi, tudományos fejlődés értékéről elmélkedett. Hangsúlyozta, hogy az ember Istentől kapott szabadságával és értelmével munkálkodva nem a Teremtő vetélytársa, hanem Isten tervének megvalósításában vesz részt. Rámutatott, hogy a technikai és tudományos fejlődést a szeretetnek kell áthatnia és irányítania, hogy az mindig az emberi méltóság védelmét és mindenki, különösen a leghátrányosabb helyzetűek életkörülményeinek javítását szolgálja. Az általános kihallgatás végén felhívást intézett mindenkihez annak érdekében, hogy vállaljunk felelősséget a migránsokért és a menekültekért, különösen a kiskorúakért.

Végül több nyelven összefoglalta katekézisét, és üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

Folytatjuk a II. vatikáni egyetemes zsinat Gaudium et spes lelkipásztori konstitúciójáról szóló közös gondolkodásunkat: elérkezünk az első rész harmadik fejezetéhez, amelynek figyelemfelkeltő címe van: „Az emberi tevékenység a világban”. Az alapvető kérdés a következő: mi az értéke az emberi tevékenységnek a világban, következésképpen mi az értéke a technikai, társadalmi és tudományos fejlődésnek? Emlékezhetünk arra, hogy alig négy évvel a zsinat befejezése után, 1969. július 20-ról 21-re virradó éjszaka először lépett ember a Holdra.

Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember a fejlődés alanya. Szabadságával és értelmével gyarapítja ismereteit, s ezáltal az egész társadalmat hozzásegíti a fejlődéshez.

Ezt könnyen beláthatjuk, ha figyelembe vesszük, miként javultak az életkörülmények nemzedékről nemzedékre. A dokumentum ugyanis ezt mondja: „sok olyan dolgot, melyet korábban az ember a természetfölötti erőktől várt, ma saját munkájával biztosít magának” (33. pont).

Ezért egyes gondolkodók úgy mutatták be a technikai-tudományos fejlődést, mint ami gyengíti az Istennel való kapcsolatot, olyannyira, hogy ezt a kapcsolatot fölöslegesnek is tünteti fel, maga a fejlődés pedig egyenesen a keresztény hit ellenlábasaként jelenik meg. Ez az értelmezés a korábbi korszakokhoz képest megváltoztatta a mai ember világszemléletét. Ez az előítélet főként a nyugati kultúrának abban a részében terjedt el, amely elveszítette kapcsolatát a keresztény kinyilatkoztatással.

A posztkeresztény humanizmusokban az embert és Istent tévesen vetélytársakként mutatják be: ahhoz, hogy az ember érvényre juttassa ismereteit, szabadságát és fejlődését, függetlenítenie kellene magát Istentől.

Végül azonban, ha tagadjuk az Istennel való kapcsolatot, annak lehetőségét is elveszítjük, hogy az emberi személy transzcendens értékét állítsuk. Ez „az ateista humanizmus drámája”, amelyet jól bemutatott a II. vatikáni zsinat egyik jelentős teológusa, Henri de Lubac (vö. Henri de Lubac: Le drame de l’humanisme athée, Spes, Paris, 1944).

A zsinat világos választ kíván adni: „A hívők bizonyosak abban – írja a Gaudium et spes –, hogy az egyéni és közösségi emberi tevékenység, illetve az a hatalmas erőfeszítés, mellyel az emberek a történelem folyamán életük körülményeit javítani akarják, önmagában véve megfelel Isten tervének” (34. pont). Sőt, a konstitúció így folytatja: „A keresztények tehát nem gondolják azt, hogy az emberek leleményességéből és erejéből született alkotások szemben állnak Isten hatalmával, vagy azt, hogy az eszes teremtmény mintegy vetélytársa a Teremtőnek, épp ellenkezőleg, meggyőződésük, hogy az emberi nem győzelmei Isten nagyságának jelei és az ő kimondhatatlan tervének gyümölcsei” (uo.).

Lényegében Isten egy még in statu viae, vagyis „úton lévő”, fejlődő teremtett világot helyezett a férfi és a nő kezébe, hogy bölcs tevékenységükkel eljuttassák a beteljesedésre

(vö. A Katolikus Egyház katekizmusa, 302., 306., 307. pont).

Itt fontos utalást találunk a megtestesülés misztériumára. Az emberséget – és vele együtt a munkát, a fejlődést és a teremtett valóságok autonómiáját – az Istennel való találkozás nem olvasztja magába és nem semmisíti meg, hanem teljes egészében felvállalja, s az Krisztusban továbbra is szabad és tevékeny marad: ugyanis Krisztusban találja meg a teljes igazságot és szabadságot. Ezenkívül az eucharisztikus ünneplésben az emberi munka gyümölcsét, amelyet a kenyér és a bor jelenít meg, mindennap az oltárra helyezzük, hogy Krisztus testévé és vérévé változzon. Ebből a nézőpontból fontos igazság fakad:

ahhoz, hogy találkozzon Istennel, az embernek nem kell elhagynia földi elfoglaltságait, hanem teljesen megélheti hivatását azáltal, hogy jól végzi és megszenteli mindennapi munkáját

(vö. Szent II. János Pál: Homília Josemaría Escrivá de Balaguer szentté avatásán, 2002. október 6.). A keresztények mindenki máshoz hasonlóan részt vesznek az emberek városának építésében, miközben minden dolog végső céljára és az Istennel való találkozásra irányulnak, és erre a végső célra emlékeztetik azokat, akikkel osztoznak a fejlődés, a tudomány és az élet kalandjában.

A földi fejlődést természetesen világosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétől; a zsinat azonban kijelenti, hogy „amennyiben [ez a fejlődés] hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából. […] a természet és az emberi munka jó gyümölcseit miután az Úr Lelkében és az Úr parancsa szerint elterjesztettük a földön, egyszer újra meg fogjuk találni, de már megtisztítva minden szennytől, tündöklően és megdicsőülve” (39. pont).

Végül ne feledjük:

ahhoz, hogy valódi emberi fejlődéssé váljon – vagyis az egész ember és minden ember fejlődésévé –, a technikai és tudományos fejlődést a szeretetnek kell áthatnia és irányítania.

Csak így állítható mindig az ember méltóságának védelmébe, és mozdíthatja elő mindenki, különösen a leghátrányosabb helyzetűek életkörülményeinek javítását.

Kedves testvéreim, a II. vatikáni zsinat arra hív bennünket, hogy osszuk meg a tudás és a gyakorlati tudás kenyerét, hogy minden ember és minden nép kibontakoztathassa a benne rejlő lehetőségeket, és Isten segítségével együtt egy jobb jövőt építhessünk.

*

XIV. Leó pápa felhívása az általános kihallgatás végén:

Most vasárnap, szeptember 27-én tartjuk az elvándorlók és menekültek világnapját. Ebből az alkalomból különösen is gondolok a migránsokra és a menekültekre, főként azokra a kiskorúakra, akik kénytelenek elhagyni hazájukat. A gyermekek és a serdülők a legkiszolgáltatottabbak; gyakran kimondhatatlan szenvedéseket élnek át: erőszakot, kínzást, kizsákmányolást, traumatikus helyzeteket, és nemritkán életüket vesztik a migrációs útvonalakon.

Mindenkit felelősségvállalásra szólítok fel: mindenki érezze magát felelősnek e fiatalok életéért, akiket mindig védelmezni és segíteni kell.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír