Extra omnes! Mindenki távozzon! – Paolo Ruffini vezércikke

A bíborosok belépése a Sixtus-kápolnába egy felfüggesztett, misztériummal teli idő kezdete, amikor meg kell különböztetni az Isten szolgáinak szolgáját. Ebben a felfüggesztett időben a világon mindenki azon tűnődik, ki lesz Róma 267. püspöke. Mindenki részt vesz benne, még ha fizikailag ki is van zárva arról a helyről, ahol az apostolok utódai, akik bíborosok lettek, összegyűlnek, és egy kápolna titkában megválasztják Isten szolgáinak szolgáját, aki az Egyház vezetésére hivatott. Szolga. Az egyetlen nép szolgája, amelyhez Péter is tartozott, és amelynek része marad, még azután is, hogy elhívást kapott a vezetésre. Szolga.

És ebben rejlik a misztérium. Hogyan lehet egy szolga egy nép vezetője? Egy Egyházé?

Ez egy kérdés, amire Jézus olyan szavakkal válaszolt, amelyeket ma is nehezen értünk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,42–45)

Tehát szolgálni. Erre hivatottak Péter utódai, hogy vezessék az Egyházat. És ez a paradoxon zavarba ejtő. Ez összezavarja mind a médiát, mind a világ számos kis és nagy hatalmi központját egyaránt, miközben a személyén, a névválasztásán töprengenek, hogy ki lesz majd a kiválasztott, sőt talán még a döntést is megpróbálják befolyásolni olyan forgatókönyvek és értelmezések kidolgozásával, amelyek azonban a homokba lettek írva.

Extra omnes! Mindenki távozzon! Ez a szabály megzavarja ezt a „most” és a „még nem” között felfüggesztett időt, amelyben még a bíborosok (Isten pásztorára váró népe, akik tudják, hiszik, kérik) is arra hivatottak, hogy belépjenek a misztériumba; és

nemcsak mindenkit, hanem mindent a Sixtus-kápolnán kívül hagyjanak: önmagukat, gondolataikat, érveléseiket; és teljesen üresítsék ki önmagukat, hogy teret engedjenek a Léleknek, egy őket meghaladó dinamikának és Péter misztériumának.

De Péter ilyen. Egy rejtély, ami bizonyosságot ad nekünk.

Péter az a halász, akinek Jézus megígérte, hogy a gonosz nem fog győzedelmeskedni: „Te Péter vagy, és erre a sziklára építem egyházamat, és a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18) Ő az az apostol, akiért – amikor rábízta Egyházát – Isten Fia imádkozott, különleges ajánlással fordulva az Atyához, hogy Ő segítse Pétert a vállán cipelni a különben túl nagy terhet.

Pétert ez az ima támogatja, amely az idők és a történelem során kiterjedt utódaira egészen napjainkig. Ez egy valóban konkrét, különleges ima: hogy a hit soha ne fogyjon el a megpróbáltatások közepette, amelyekkel szembe kell néznie, amelyek olyan különbözőek, ugyanakkor olyan hasonlóak szekularizált, megosztott, polarizált, összezavarodott, feldühödött korunk megpróbáltatásaihoz. Korunk tele van parancsolási vággyal és szegény a szeretetben, képtelen felfogni a szolgálat és a közjó értékét, tele van törékeny bizonyosságokkal és hamis igazságokkal, inkább haraggal, mint irgalommal van átitatva, oly gyakran inkább bosszúra vágyva, mint megbocsátásra: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,31–32)

Péter az irgalom és a szeretet, a szeretetközösség és a meghallgatás misztériuma. Egy halász, aki rosszul kalkulál; aki zaklatott, ha egész éjjel a tengeren nem fog egyetlen halat sem; aki aztán a túlsó oldalon kiveti a hálókat egy idegen puszta szavára. És végül megérti, hogy aki beszél hozzá, az az ő Mestere.

Péter egy bűnös, akinek megbocsátottak: ő a kiválasztott, aki mielőtt örvendezett volna, keservesen sírt, miután elárulta az Urat.

Mint Júdás. De ő sír. Sírt. Könnyeiben rejlik minden misztériuma. És ott van az Egyház misztériuma. Ezek a könnyek talán Isten országának kulcsai. Ezek Péter és misztériumának kulcsai: egy olyan törékenység, amely éppen azért erőteljes, mert nem a saját fényével ragyog. Egy szikla, még ha nem is volt az. Éppen ezért erősít meg mindannyiunkat a hitben.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír