Katolikus levelezőtársak adnak reményt halálsoron várakozó elítélteknek

„Ezen a helyen sok ember van, akik feladták és elvesztették minden reményüket. Én viszont úgy gondolom, sokféle módon áldásban részesültem. De hogyan lehet az ember áldott a halálsoron? Ne aggódj, nem vagyok őrült. El sem tudod képzelni, mennyi mindent tanultam, mióta börtönben vagyok” – írta William Thomas egy Teresellának és Clementének címzett levelében, akikkel levelezést folytat.

„Gyakran álmodom stabil életről, ahol biztos a jövő, örömteli a jelen. Mert ez egy olyan világ, ahol a szeretet és a méltóság nem létezik… A mindennapi cél a túlélés. És mégis, ezen a helyen várom azt a varázslatos pillanatot, amikor nem lesznek többé betonfalak, amelyek elválasztanak a külvilágtól és a természet szépségétől. Nem adom meg magam ennek a helyzetnek, sőt továbbra is igyekszem jobbá tenni önmagam… ez az egyetlen kulcsa a szabadságomnak…”

Thomas ezeket a szavakat akkor írta, amikor az Illinois állambeli halálsoron volt, ahol körülbelül 18 évet töltött. Az ítéletét utóbb életfogytiglanra változtatták, miután az államban 2011-ben eltörölték a halálbüntetést. Ugyanakkor világszerte még mindig ezrek élnek várakozásban, remélve, hogy a dolgok megváltoznak. Az elmúlt közel ötven évben 145 állam eltörölte a halálbüntetést, míg 54 fenntartja; ezek közül 15 hajtott is végre halálos ítéleteket 2024-ben, ahogy az Amnesty International 2024-es jelentése kiemeli. Tavaly 1518 embert végeztek ki 15 államban.

Egy másik levelében Thomas így ír: „Amikor elmesélitek nekem azokat a szép dolgokat, amelyek az életetekben történnek, át tudom élni őket az elbeszéléseteken keresztül. Kérlek, soha ne hagyjátok ezt abba, mert ezek a gondolatok segítenek nekem.” Thomas mára diplomát szerzett teológiából, és a börtönben segíti a tanulásban azokat, akiknek szükségük van rá, főleg a fiatalokat.

Levelek ezrei fordulnak meg a börtönben, egyének, egyesületek és közösségek – mint a Sant’Egidio közösség – tevékenységének köszönhetően. Sok éve már, hogy több ezer halálra ítélt foglyot érnek el így, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem más országokban is.

James Aren Duckett, aki Floridában van bebörtönözve, így írt egy levélben a 82 éves Laura Bellottinak, aki a La seconda lettera (A második levél) című könyvében mesél tapasztalataikról. Leírja James történetét, aki ezt írta neki: „Különösen fontos volt a második levelet megkapni, mert amikor valaki először ír nekem, sosem tudom, hogy ír-e újra.”

James 1988 óta van börtönben, miután elítélték egy 11 éves kislány megerőszakolásáért és meggyilkolásáért. Mindvégig ártatlannak vallotta magát. Tizenhárom éve áll levelezésben Bellottival, aki nyilatkozott erről az AgenSIR hírügynökségek: „Sosem gondoltam volna, hogy halálraítélteknek fogok írni, egészen időskoromig, amikor mozgásomban korlátozó betegségek értek, és valaki azt javasolta, hogy írjak egy ismeretlennek… Óvatosan fogtam neki, és az első benyomás sokkoló volt, mert azt írta, hogy egy szörnyű bűntettért ítélték el, amit nem követett el.”

Ebből a levélváltásból hosszú levelezés és egy könyv született, amelyben Bellotti kijelenti, hogy „be akarja bizonyítani az ártatlanságát”. „A második meglepetés számomra – teszi hozzá – a hatalmas hite volt Istenben. Jim rengeteget tanított nekem: az a rendíthetetlen hit, amely lehetővé tette számára, hogy nyugalomban viseljen el 37 évet egy 2×3 méteres cellában, megfosztva munkájától, családjától, mindentől, kivéve azokat a barátokat, akik írnak neki, és kivéve a mosolyt, a reményt a földi igazságszolgáltatásban, valamint a határtalan bizalmat Istenben.”

James így írt Bellottinak: „A harc folytatódik! Soha nem adom fel! Tovább harcolok az igazságszolgáltatási rendszer ellen, az életért, a szabadságért… Táplálni próbálom a reményt, hogy egy nap szabadon engednek, hogy láthassam a gyermekeimet és az unokáimat… A többi itteni fogoly és a családjuk reméli, hogy az igazság végre elérkezik, és eltörlik a halálbüntetést. Az alternatíva, vagyis egy betonlyukban élni egész életen át, nem igazán élhető, különösen, ha valaki ártatlan.”

És így folytatja: „Haragudtam mindenkire és mindenre, beleértve Istent is. Így éltem tíz éven át. Gyűlölet és harag volt bennem azért, hogy itt vagyok, mindenkire dühös voltam, aki ide bezárt. Aztán ’97-ben történt valami furcsa dolog: kaptam egy levelet Lilytől, egy Fülöp-szigeteki nőtől, aki Kanadában élt. Varázslatos levél volt, erős… Elkezdtem vele levelezni. Később, az év folyamán megkérdezte, eljöhet-e meglátogatni, és én beleegyeztem. ’97 decemberében eljött, megtörtént az első találkozásunk.

Laura, Lily aprócska asszony volt, de tele szeretettel, Isten fényével és békével. Abban a pillanatban, amikor megláttam, magával ragadott a lelke… Hosszan beszélgettünk. Bibliát olvastunk, és csodálatos órákat töltöttünk együtt. Amikor az utolsó találkozás után visszatértem a cellámba, térdre estem a földön, és átadtam az életemet Istennek. Azt mondtam neki: »Most már te gondoskodj rólam, mert én nem bírom tovább.« És teljes békét éreztem. Azóta így élek.

Tehát igen, én is hiszek, mint te. Mosolygok, amikor arra gondolok, mennyire magához vonzott a Katolikus Egyház, de sosem voltam még katolikus templomban.”

Forrás és fotó: AgenSIR

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír