A Jó Pásztorral találkoztunk – Felvidéki magyarok a pápalátogatáson

Már a NEK (52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus) után, amikor Ferenc pápa egy újabb magyarországi látogatásról beszélt, felébredt a szívünkben a vágy, hogy ismét Krisztus földi helytartójának közelébe kerülhessünk. Szinte hihetetlen, hogy ez a találkozás már meg is valósult, s másodszor is részt vehettünk Budapesten a katolikus egyházfő által bemutatott szentmisén. Míg a NEK-en családként voltunk jelen, most nagyobb családunkkal, az egyházfai plébániaközösséggel zarándokoltunk, több ponton kapcsolódva a Pozsonyi Magyar Katolikus Közösség csoportjához, együtt erősítve felvidéki közösségünket, melyet egyforma kendőink viselésével fejeztünk ki. Már ott tudatosítottuk, hogy maga a kendő egy tanúságtétel, hiszen mindenki láthatta, hogy kihez tartozunk és miért jöttünk. Többen rá is kérdeztek, honnan érkeztünk.

Hazatérve rácsodálkoztunk mindarra, amit ez a nem egész két nap adott nekünk, hiszen annyi élménnyel, benyomással, értékes gondolattal gazdagodtunk, mintha egy hosszabb zarándoklaton vettünk volna részt. S bár nem minden programunk kapcsolódott közvetlenül Ferenc pápa látogatásához, mégis egy összefüggő egészként, kegyelmi időként idéződnek fel bennem az élmények.

Molnár Tamás atya, a pozsonyi magyarok lelkipásztora szervezési feladatai mellett a magyarországi médiában is képviselte felvidéki közösségünket. Plébániaközösségünket a helyi gyökerekkel rendelkező Matus Jenő atya kísérte lelkipásztorként; busznyi csapatunk számára a szervezés embert próbáló feladatát pedig Šillo Kiss Ivett vállalta magára. Hálás köszönet illeti mindannyiukat.

Szombaton érkeztünk, biztosítva fiataljainknak, hogy a Papp László Sportarénában szívükbe fogadhassák a Szentatya hozzájuk szóló üzenetét. Mi, a csoport többi tagja a Szent István-bazilikát látogattuk meg idegenvezető kíséretében, s leróttuk tiszteletünket a Szent Jobb előtt.

Különleges élmény volt a Gellért-hegy oldalába ágyazódó Sziklatemplom felkeresése, ahol szentmisén vettünk részt, s ahol a pálos atyák rendkívüli szeretettel fogadtak minket.

A szombati nap élményei előkészítették szívünket a Szentatyával való találkozásra a szentmisében. Vártuk a főpásztort, aki az istenközelség élményét közvetíti nekünk. Bár öt órakor keltünk, s már korán elfoglaltunk helyünket a Parlament előtt, az idő gyorsan eltelt. A rövid tanúságtételek, a rózsafüzér imádkozása, a közös, felemelő ének rendkívül felgyorsította az eseményeket. A Pásztor már ott is volt, és elhaladt előttünk. Nyafogó kisiskolás, morcos kiskamasz, küszködő fiatal, ereje teljében lévő felnőtt, beteg és idős egyaránt kitörő örömmel fogadta a pápát.

Ferenc pápa beszédéből többek között megfogott az a gondolat, hogy a Jó Pásztor kitárja ölelő karját, összegyűjti a juhokat az akolba, ahol megerősödnek, feltöltődnek, s a kapun keresztül kilépnek a világba, hogy tanúságot tegyenek. A kapun keresztül ki-be járhatnak, és újra megpihenhetnek. A kapun kilépve tehát sugároznunk kell valamit, ami a többi ember figyelmét is felkelti, és Jézushoz vonzza őket, mint ahogy a sárga kendőt is észrevették a nyakunkban. Továbbá: saját magunknak is nyitott kapuvá kell válnunk, nem szabad önzésünkbe zárkóznunk. Sok ember felé kell nyitnunk, nem szabad megelégednünk kevés baráttal és a telefonunkkal, ahogy azt a fiataloknak is mondta a Szentatya.

„Az élet valódi, nem virtuális, nem egy képernyőn folyik, hanem a világban. Ne virtualizáljátok az életet!” – szólított fel a pápa az Arénában. Ha ezen kicsit elgondolkozunk: Vajon mit érezhet, mikor mindenki fotózni akarja ahelyett, hogy föltekintve rá fogadná az áldását? Sajnos, ami a mai mobilkultúra természetes része, az tulajdonképpen a saját önzésünk. Nem a pápát nézem, nem a valós pillanatot élem át, hanem próbálom virtualizálni, hogy meg tudjam osztani, és gyűlhessenek a lájkok. Ezáltal mintegy passzív nézőjévé válok a történéseknek, ahelyett, hogy a szereplője, alakítója lennék saját életemnek. A jó pásztor az ilyen kérdésekkel is szembesíteni tudja az embert.

Mielőtt azonban a Jó Pásztor a nyájba terelné a juhait, a nevükön szólítja őket. A fiatalokkal való találkozón beszédében keresztnevükön szólította a Szentatya a felszólaló fiatalokat, s reflektált az általuk megfogalmazott gondolatokra. Látogatása során a beszédeiben több szentünk nevét felsorolta, s rámutatott hősies fokon gyakorolt erényeikre. Idézett József Attila A Dunánál című verséből; utalt történelmünk, kultúránk elemeire. Vagyis nevünkön szólított minket, magyarokat. A nevünkön és a nyelvünkön szólított minket, hiszen több szólásunkat, közmondásunkat magyarul mondta el, s ismét elhangzott: „Isten, áldd meg a magyart!” Érdeklődik irántunk, ismer minket. Ő választott minket, hogy másodszor is közénk jöjjön, mint ahogy Istent sem mi választjuk, hanem ő választ minket.

Amikor megkérdeztem a lányomat, aki részt vehetett a fiatalokkal a pápai találkozón, hogy mi maradt meg benne a Szentatya szavaiból, a válasz az volt, hogy: „A pápa azt mondta: »Aki mer az nyer«, magyarul mondta!” Ugye mennyit ér, ha a saját nyelvünkön szólnak hozzánk? Ha van magyar papunk. Ha lenne saját magyar főpásztorunk… Aki összegyűjtene, és egy akolba terelne itt a Felvidéken. Ezért is üzenet értékű, hogy a Jó Pásztor vasárnapján látogatott el Budapestre a pápa, s az elcsatolt területek magyarjait is köszöntötte. Tud rólunk. A Jó Pásztor ismeri juhait. A nevükön szólítja őket. A nyelvükön szólítja őket.

Aki mer, az nyer. Ezt bizonyítja a plébániaközösségünkből származó Matus Mária Szerafina nővér esete is, aki elhatározta, hogy Budapesten kezet fog a pápával. Pénteken a Szent István-bazilika előtt tartózkodott a tömegben, s mikor a pápa az őrök kíséretében tolókocsiban az emberek között haladt, Szerafina nővér szinte kiröppent a tömegből, és kezet fogott a pápával. Mindezt élő adásban közvetítette a televízió. Merjünk mi is! Ha neki sikerült, nekünk is sikerülhet, amit elhatároztunk. Találkozunk május 14-én Komáromban.

Ott voltunk Budapesten kis, sejtnyi családunkkal, nagyobb családunkkal, a plébániaközösséggel felvidéki közösségünk részeként, mely a nagy, magyar családba tartozik. Közösséget alkottunk katolikusként, keresztényként, egy nagy, emberi nyáj részeként. Nyissuk ki szíveink kapuit, építsünk hidakat egymáshoz, beszéljük egymás nyelvét. Megpihentünk, feltöltődtünk, éreztük a pápa közelségét, aki Krisztus földi helytartója. Olyan hatással volt ránk, hogy utána a gyerekek is erről beszéltek az iskolában.

A mi feladatunk most kezdődik, miután a Pásztor egybegyűjtött minket Budapesten, azokat pedig, akik nem tudtak eljönni, a képernyők előtt. Most rajtunk a sor, hogy kilépjünk a kapun és ragyogjunk, hogy felhívjuk az emberek figyelmét Krisztusra, hiszen Ő a mi jövőnk. Ferenc pápa beszédeihez és Krisztus tanításához bármikor visszatérhetünk, ha megfáradtunk, hogy újra erőt merítsünk belőle.

Szöveg: Gujber Zsuzsanna

Forrás és fotó: Pozsonyi Magyar Katolikus Közösség

Magyar Kurír