„…egy dallam része vagyunk” – Halmai Tamás a prózaíró Rilkéről

Rainer Maria Rilke (1875–1926) a modern német nyelvű líra talán legnagyobb hatású alakja. Legnépszerűbb verseivel középiskolában is találkozhatni (A párduc, Archaikus Apolló-torzó, Őszi nap) – bár magam másutt keresném az életmű csúcsait (Duinói elégiák, Szonettek Orpheuszhoz). Levelezéséből négykötetes, bő válogatás jelent meg néhány esztendeje (Báthori Csaba tolmácsolásában), nagy Rodin-esszéje (Szabó Ede fordításában) csaknem negyven éve herdálhatatlan vagyonunk, és szépprózai művei közül is a legismertebbek (mint a Malte Laurids Brigge feljegyzései, a Rilke Kristóf kornétás szerelmének és halálának legendája vagy a Történetek a Jóistenről) elérhetők magyarul.

Mégsem állíthatnánk, hogy a prózaíró Rilkét a század epikai jelesei közt tartaná számon a laikus és a szakmai közvélekedés. Pedig nemcsak a kezdetben szecessziósan díszített prózanyelv, de az idővel – és helyenként – egzisztencialista módon szikár, ráismerő retorika is kortalan olvasmánnyá teszi az életműnek ezt a szeletét. Ami a szonettek és az elégiák verskultúrájában gyakran hermetikus igazságmondásnak hat, az az esszék és elbeszélések műfaji keretei közt elegáns ontológiaként, könnyedséget is ismerő komolyságként bontakozik ki. Az az érzésünk:

Rilkénél a sivatagi atyák lényegekre szorítkozó szomjúsága adódik össze egy Robert Walser-i módon finom, érzékletes, meghökkenteni is csak tapintatosan kívánó nyelvi kifejezőerővel. Írásművészete, mint a legnagyobbaké, lapról lapra evidenciákkal lep meg.

Az 1990-ben megjelent Válogatott prózai műveket veszem kezembe (vál. Halasi Zoltán, ford. Barna Imre et al., Európa Könyvkiadó). A versekben és a levelekben is vissza-visszatérő képek, motívumok és gondolatok (szavakról, tárgyakról, magányról és teljességről) változatos tónusban kanyarognak az olvasó elé. A Jegyzetek a dolgok dallamához című, számozott szakaszokból fölépülő elmélkedésnek (ford. Szabó Ede) a valóság takarta érdemi létről éppúgy van néhány jó szava, mint a létezők sorsközösségéről – mely alig is lehet több magányosságok tapintatos szövetkezésénél: „Beteljesüléseink messze a fénylő hátterekben történnek. Ott mozgás és akarat van. Ott játszódnak le azok a történetek, melyeknek mi csak homályos feliratai vagyunk. Ott egyesülünk és ott is búcsúzunk, ott van a vigaszunk s a gyászunk. Ott létezünk, miközben az előtérben járunk-kelünk.” (402.) – „Két embernek, aki azonos mértékben csöndes, nem kell beszélnie óráik dallamáról. Ez nekik – voltaképp – közös élményük. Égő oltárként áll közöttük, és ők rettegve táplálják ritkán kiejtett szavaikkal a szent lángot.” (403.) –

…egy dallam része vagyunk […] Minden belső ellentmondás és tévedés abból ered, hogy az emberek önmagukban keresik a közöset, s nem a mögöttük lévő dolgokban: a fényben, a tájban, a kezdetben és a halálban.” (407.) – „És éppen a legmagányosabbak a legérdekeltebbek a közösségben.” (408.)

Másutt – bár a színpadi nyelv gondolkodtatja el – Rilke a köznapi beszédformák esendőségére int: „De egyszer fel kell hagynunk azzal, hogy túlbecsüljük a szó szerepét. Lassanként belátjuk: a szó lelkünk szigetét a mindennapi élet hatalmas kontinensével összekötő számos híd egyike csupán, közülük a legszélesebb talán, de korántsem a legfinomabb. Megérezzük, hogy a szavakon keresztül sohasem lehetünk egészen őszinték, lévén azok meglehetős durva szerszámok” (A monológ értéke, ford. Halasi Zoltán, 417.). Vagy idézzünk csak egy jellemző konfessziót – mely úgy vall hitről, hogy hitről szót sem ejt, mindössze a szakrális megrendülés napi alkalmairól tájékoztatja az olvasót:

Ha azt mondom: Isten – ez nagy, sosem tanult meggyőződésem. Nékem úgy tetszik, ezt a szót mondja az egész teremtett világ, fontolgatás nélkül, bárha gyakran mély töprengéssel.” (A fiatal munkás levele, ford. Szabó Ede, 451.)

Nem csak „az egész teremtett világ”: Rilke művészete is ezt a szót mondja.

Szerző: Halmai Tamás

Fotó: Britannica

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. szeptember 11-i számának Mértékadó kulturális mellékletében  jelent meg.