„…egy fűszálért hallatom a hangom” – Gondolatok Christian Bobinról

A Flúga (2001) és az Emily, a fehér nő (2011) epikusi bemutatkozása után olyan könyvet vehetünk kézbe Christian Bobintől, mely a szépprózát az esszé, az esszét pedig a lírai impresszió stilisztikájával színezi át. Az Elámulni a mindennapin című kiadvány műfaját tekintve napló, mélyrétegeiben gyászmunka, összhatásában a derű filozófiáját taglaló reflexiófüzér. (A Mustó Péter és Hári Ildikó jegyezte előszó méltó bevezető ebbe a lelkiségi végtelenbe.)

Ezek az 1996–1997-es keltezésű, másfél száz oldalon sorjázó följegyzések gyermeki életörömöt és intellektuális misztikát egyeztetnek össze. Már csak költészetet és teológiát olvas, mondja Bobin, s maga is ennek szellemében jár el: költészetet és teológiát ír. Tavasztól tavaszig. Húsvéttól húsvétig. Istentől Istenig. („Művészet, szeretet, munka – mindez azért van, hogy eljussunk ehhez a vasárnaphoz, így tudunk türelmesen várni rá, s közben az esőről, a jó időről és Istenről beszélni.” [159.])

Bobin könyve beszélget az olvasóval. Él. Ennélfogva szeret. (Ennélfogva él.)

Írói identitását mérlegelő szavainál több gondot fordít a virágok identitását mérlegelő szavaira. Nem is gondot: gondtalanságot. Gondolattalanságot. Ebből patakzik oldalanként hétszer hetvenhét gondolat.

Mer senki lenni. („Nem gondolok semmit. Lélegzem, ez minden.” [98.])

Kedveli a paradoxonokat („Nem szükséges Istenben hinnem ahhoz, hogy higgyek Istenben […] Tudom anélkül is, hogy tudnám.” [64.]), mert megnevettetik a váratlanságok. Célhoz tereli vissza futásainkat.

Fehérbor és erős cigaretta a társasága, de a gyerekek és a virágok és a fény és a zene a szerettei. Magát gyöngéd öniróniával szárnyas ökörnek nevezi; a tökéletlenségekben jobbra hívó esélyt lát. Közben habozik, Avilai vagy Lisieux-i Szent Terézt vegye-e feleségül.

A fény, a gyermekkor, a várakozás, az öröm, a virágok, Mozart, Isten, a szeretet toposzait variálja felszabadult játékossággal, de nem enged a közhelyes szólamok kísértésének: jellegzetesen francia írói intellektusa a stílus könnyedségével és a rátalálások evidenciájával nyűgözi le az olvasót.

A virágok nemesen szándéktalan szépségét és a fűszálak titkosan meg-megújhodó életerejét dicséri minden második passzus (és a páratlanok is): „Ott az »otthonom«, ahol van elegendő magány ahhoz, hogy egy rózsaszál beköltözhessen.” (30.) – „A fény izgatottságára a rózsák egyetlen, vég nélkül hajtogatott mondattal válaszolnak: »Semmi baj, semmi baj.«” (32.) – „az életem virágba borult talányok közt zajlik” (57.). Egy fűszál szavait idézi Bobin akkor is, amikor a feltámadásról így elmélkedik: „Mindössze bizalom kérdése” (125.).

Írásról, irodalomról, könyvekről ars poeticába hajlón beszél, de a teremtő Ige logikáját veszi mindehhez kölcsön – önkritikus bájjal: „Nagyon távol vagyok a jóságtól és a szeretettől. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy írok róluk.” (46.) – „Az alkotás azáltal, hogy zárt formát teremt, védi, rendezi a valóságot.” (58.) – „A tinta is visszahozza a gyermekkort, nem csak a tenger.” (60.) – „egy fűszálért hallatom a hangom” (83.) – „A könyv, az igazi könyv nem olyasvalaki, aki szól hozzánk, hanem aki meghallgat, aki képes meghallgatni.” (94.) – „Írni annyit tesz, mint viszontszeretni.” (115.) – „Nos, amikor írok, egyedül ez a szándék vezet: növekedni – az ének és a szeretet által.” (129.) – „Az írás tisztára mossa az élőket és lecsillapítja a holtakat.” (148.)

A könyvek valódik témája az olvasó (az olvasás során önmagára találó én), mondja. Szó és szeretet összefüggését e belátás mentén oly világosan fogalmazza meg, mintha a valódi közlésekhez nyelvre nem is volna szükség, csupán világosságra: „Ami beszél hozzánk, az szeret bennünket. […] A szeretet az az elemi jó szándék, amelyből kiindulva az egyik magány megszólíthat egy másikat és, ha szükséges, elkísérheti a sötétségbe is. […] …nem halhatunk meg, amíg valaki beszél hozzánk.” (150–151.)

A kicsinységek és esendőségek létmódjában az öröklétnek kiszolgáltatott élet rejtekező szentségére ismer rá: „Csak az segít, ami mulandó.” (12.)

A nyitottságnak és az elfogadásnak ez a habitusa avatja adománnyá mind az eljövőket: „Arra várok, amire nem számíthatok.” (75.) – „Amit találok, ezerszer szebb, mint amit keresek.” (91.)

Életmissziója és eszméleti origója letisztultan egyszerű: „Nem szeretem azokat, akik tudnak, azokat szeretem, akik szeretnek.” (33.) – „tanulom szeretni az élőket” (99.) – „Semmiben sem hiszek. Egyedül Istenben.” (156.)

Pascal alanyi teológiája és Baricco költői történetszövése találkozik a szerző ihletett tehetségében. De Rilke levelekbe sűrített mindenségtapasztalása, Robert Walser csodálkozási talentuma vagy a létezés részleteire hökkenő Sétagyakorlatok (Báthori Csaba munkája) is eszünkbe juthat. Bobin végső soron a világot és az életet juttatja eszünkbe.

A szerény könyvészeti kivitelezés (a borítón Chagall látomásával) nem sejteti, hogy korszakos kincset veszünk a kezünkbe.

Nem ismerek istenigenlőbb prózakötetet.

Christian Bobin: Elámulni a mindennapin;
ford.: Kiss Gabriella, Vigilia, 2022.

Fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.