„A magyar próza atyja és törvényhozója” – 450 éve született Pázmány Péter

„Pázmány Péter közelebb áll hozzám, mint bármelyik más prózaírónk. Szinte naponta olvasom. Az a vastag kilenc kötet, melyet a magyar tudományos egyetem adott ki, imádságos könyve, hitvitái, haragos prédikációi és országmentő levelei, napjaim kedves enyhülete és fölfrissítője” – Kosztolányi Dezső írta ezeket a sorokat száz évvel ezelőtt, a Pázmány Péterről szóló esszéjében, mely a Nyugatban jelent meg A magyar próza atyja címmel.

Mi jut eszünkbe Pázmány neve hallatán? Manapság, azt hiszem, legelőször a katolikus egyetem. S persze azt is tudjuk, miért a jezsuita bíboros nevét viseli az intézmény. Az esztergomi érsek 1635-ben Nagyszombatban egyetemet alapított. Ez az egyetem a legrégibb ma is működő, alapítása óta folyamatosan működő egyetemünk. (Az 1635-ben alapított bölcsészeti és teológiai fakultások jogutódjai az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkara, valamint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi kara.)

Soha nem fogyhat el népe hálája Pázmány Péter iránt akkor sem, ha csak e tettére, az egyetemalapításra gondolunk. De mi mindent köszönhet még neki a magyar művelődés- és kultúrtörténet, főként az irodalom!

Hatalmas munkabírású ember volt: jezsuita tudós, főpap, a 17. századi katolikus megújulás vezéralakja hazánkban – Szerb Antal szavaival: „a katolikus restauráció bajnoka”. S olvassuk is tovább a Magyar irodalomtörténetet. Néhány mondat elég, hogy valamit átérezzünk abból, mi volt Pázmány a 17. századi Magyarországon: „Amint a jezsuita eszme kívánta, mindenkinek mindene volt. A magyar katolicizmus minden veszélyeztetett pontján ő állt őrt, megdöbbentő ubiquitással. Egyetemi tanár volt, tankönyvíró, papnevelő és hitvitázó. Visszafelé évtizedekre megfelelt minden protestáns vitairatnak, demokratikus nemtörődömséggel hadakozott büszke udvari papok és névtelen falusi iskolamesterek ellen, a legcsekélyebb megmozdulást sem hagyta felelet nélkül. Mint főpap megszervezte az újjászülető magyar katolikus egyházat és egyetemével a magyar katolikus kultúrát. Mint főurak gyóntatója állítólag harmincezer embert térített meg. Állandó megfeszített politikai és diplomáciai tevékenység közben ráért lefordítani Kempis Tamás De Imitatione Christijét, ideje volt nagyszerű barokk díszítésű prédikációk elmondására, és volt belső érkezése, hogy megírja Imádságos Könyvét, melynek csendes, meghitt áhítatossága mindmáig megindító és eleven maradt.”

Idézzünk is fel egy mindannyiunk számára ismerős imádságot e könyvből – segítse a szentmisén való jelenlétünket:

Weöres Sándor írja: „A versforma bonyolult, mégis virtuóz hajlékonysággal megoldott. S a többszörösen összetett körmondatok átlátszó világosak. Így mindmáig csak Pázmány tudott fogalmazni, szövevényes egyszerűséggel...”

Adjuk át a szót ismét Szerb Antalnak: „...komplikált, hosszú, színes hasonlatokkal és főnevekkel megtömött mondatokat kötőszó nélkül, az akrobata látszólagos könnyedségével dobál egymásra. […] stílusa sodró, áramló, lélegzet-elakasztó.”

S újra Kosztolányinak: „Ő a magyar próza atyja és törvényhozója, öntudatos stílművész, aki már a XVII. század elején becsüli a művészi gondot, inti a prédikátorokat, nehogy rögtönözzenek. Mindig leírja szentbeszédeit, gyalulgatja a mondatokat. Elődje nincs, senki. […] Pázmány Péter az első, aki egy ember lüktető gondolatait ágyazza a magyar prózába. […] Ideges száján szinte meggyulladnak az igék. […] Azon a nyelven, melyen még csak enni és inni lehetett kérni és meghányni-vetni a családi élet történéseit, a földművelés kezdetleges műveleteit, egyszerre leheletnyi gondolatárnyalatot bűvöl elő, váratlanul hangot ad a harag, szeszély, önkívület és részvét minden rezzenésének. Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hangszeren. Csodát művel. […] Egyedülvaló mestere a magyar szónak, alkotó lángelme.”

Másfél évszázaddal a nyelvújítás előtt élt és írt Pázmány Péter. Nyelve mégis a végsőkig világos és kifejező; mindent képes kifejezni, szabatosan, láttató erővel. „Amint a »bíboros Cicero« megszólal, az ég közeledik a földhöz és minden megmarkolhatóvá válik” – mondja megint csak Kosztolányi. És azt is, hogy „ódonan is élénk ez a háromszáz évesnél is vénebb próza, melyen az örökkévalóság lehelete lebeg”.

Pázmány nyelve, stílusa friss és lendületes, valóban sodró, a régiséget sem érezzük olvasása közben. Amennyiben igen, azt pedig csodáljuk. Cseppet sem fáraszt, nem lankadunk, miközben olvassuk, felejthetetlen képei, példái, világos mondatfűzése újra és újra csodálatba ejtenek, leginkább az időnek vagyunk híján, mikor egy-egy terjedelmes szövege olvasáshoz fogunk.

S ne felejtsük megemlíteni jóízű, tündöklő humorát sem. Kosztolányi Mikes Kelemennel vonja párhuzamba, találó, pontos jelzőket rendelve melléjük: „Pázmány s Mikes, a két ellentét, a magyar próza kemény és lágy hangneme, a tragikus és mosolygó humorista”.

A nyomtatásban 1636-ban megjelent prédikációskötet majd’ száz beszédet tartalmaz. Rendkívüli Pázmány forrásainak gazdagsága, s roppant érdekes a forráskezelése is, valahogy hasonlít a posztmodern viszonyuláshoz, mely felismeri, hogy eredeti gondolatunk aligha lehet, hiszen a bennünk élő és ható szöveghagyományokból „élünk”… Azt mondja, amit talál, az az övé, és Isten könyvéhez és az anyaszentegyház doktorainak írásaihoz úgy nyúl, mint „a közönséges kutak tiszta vizéhez”. 

Röpke pillantásokat vetettünk csak ebbe a hatalmas életműbe, az „ajánlólevek” azonban, azt hiszem, magukért beszélnek; ahogy az idézett részletek is. Ha soha el nem fáradó, erejét nem vesztő frissességre, ha bölcsességre, ha jókedvet varázsoló, ugyanakkor éles tükröt tartó olvasmányélményre vágyunk, forduljunk Pázmány Péterhez. Életműve kifogyhatatlan kincsestár.

S ővele, szép szavaival ajánlhatjuk minden igyekezetünket és fáradozásunkat, jószándékunkat az Úrnak mindenkor:  

Pázmány Péter művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban – elérhető ITT.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen többek között tudományos konferenciát rendeznek a jubileum alkalmából  – részletek ITT.

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír