„Megáll a csók a levegőben” – Néhány mondat Hervay Gizelláról

„Nézd, a végtelenből megint eggyel több lett…”
(Csobánka Zsuzsa Emese: Üvegfigurák)

A posztmodern szövegirodalom és az ironizáló nyelvi önreflexiók kilencvenes évekbeli térhódítása idején kevesen hihették, hogy a vallomásos(abb), az alanyi(bb) és a lírai(bb) költészet még visszatérhet. Vissza persze nem is tért – inkább új alakot öltött, más szinteken szervezett friss eredményeket. Az új komolyságnak is nevezett fiatal irodalmi fejlemények mindenesetre a kortárs olvasói ízlést is visszatéríthetik csaknem-elfeledett életművekhez. Nagy László, Szécsi Margit vagy Csoóri Sándor verskultúrája mellett például Hervay Gizella (1934–1982) életműve iránt is érzékenységet érlelhet a változékony korszellem. Ebben Balázs Imre József 2003-as monográfiája szíves kalauz, Iancu Laura rokon vershangja pedig eligazító ösztönzés lehet.

A női nézőpont illúziótlan tisztasága, az erkölcsi indulat puritán keménysége, az elégikus versnyelvi magatartás eszköztelenedő szépsége csakhamar megnyeri és meggyőzi a befogadót. A „lecsupaszított, helyenként groteszkbe hajló versbeszéd” (Balázs Imre József) kötetcímekkel is jellemezhető: Tőmondatok és Zuhanások lakják, Kettészelt madár és Száműzött szivárvány hitelesíti ezt a poétikai kultúrát.

Szabadság és szeretet egymást feltételező minőségek Hervaynál („mindenki igazáért / jöttem és addig élek míg szabadon szerethetek” – Zsoltár); a viszonosságra vágyó, teremtő isteni hajlam („Aki az asztalt kigondolta, / nemcsak enni akart rajta. // Nagyon hontalan lehetett, / egész világnak terített.” – Aki az asztalt kigondolta…) a társát kereső ember archetipikus előlege: „gyönyörűt akartunk párosan járni hazai hóban / beleőszültünk ősz lett a Hargitán már hó van” (Gyalogmadár); „Csak az él, aki társra talál.” (Három hangra); „Veled vagy nélküled, / végül is megszületik az ének, / hallod vagy nem hallod, / mindenképp hozzád beszélek” (Veled vagy nélküled); „Megáll a csók a levegőben: / leszakíthatatlan alma” (Ikerdió, kamillavirág). 

A beszéd honalapító műveletei egy dacos ittlét etikáját tartalmazzák: „Igenis itthon vagyok. / Teremtek tájat magamnak. Szavakból / természetesen.” (Űrlap), „szavam tele csönddel” (Ítélet). A búcsúvétel gesztusai („bűntelenül / a távolodó / fa alatt” – A piszkoszöld paradicsomban;„Mint aki nem is létezett, / úgy nézünk vissza magunkra” – Vaságyon) az elmúlás távlatában élesítik ki alanyi kontúrjaikat: „Szelíden nézem szívemet / kihaló állataival” (Emberi hangon); „Ó, az élet egyetlen közös tulajdonunk. / A halál kinek-kinek magánügye” (Többes számban). A fájdalomban a hazatérés jussa bujkál: „egy nap hazamegyünk, / hazavisz mindenkit a fájdalom” (Nosztalgia);„Madárhangon kifejezhetőbb a fájdalom, / a fájdalom hangja nem emberi hang, / sohasem az” (Temetés Tulcsán). Az alábbi vers a testi létezésről, a földi nyomorúságról azért vallhat különleges érvénnyel, mert zárlata kétértelműen marad nyitva. Hiszen a „ha már senki sem érti” a kommunikáció ellehetetlenülésére (a beszélő magányára) éppúgy utalhat, mint a közlés okafogyottságára (a nyomor megszűntére):

A leckét megtanultam

bármilyen nyelven
fel tudom mondani
a nyomort  

ha már senki sem érti
meghalhatok

Az „egymással beszélni próbáló szavak” (Hajós Eszter: Eső esik a tegnap leesett hóra) misztériumát talán csak az egyszerűség kedvéért szoktuk költészetnek nevezni. Hervay Gizella művei óta szövegszerű indokunk is van rá. Lehet, hogy vers az, ami egyszerre tud többet, szebbet, igazabbat az olvasónál – és a szerzőnél? – „Itt vagyunk a mennyben, amiben nem hiszünk.” (Mennyei felvonulás) 

A költő utolsó éveit magánéleti tragédiák vérezték át, életét saját elhatározása zárta le. De a szavak kiáradását nem zárhatja le semmi. Nagy prózaversének nyitányát idézem végül: „Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét.” (Levél helyett)

Fotó: Pixabay; kriterion.ro

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.