„Üljük körül az asztalt” – Balassa Péter emlékezete

„Az esszé nem csupán bölcseleti művelet: életvitel is. Hasonlatosan ahhoz, ahogy a művészetben a formaprobléma egyben az alkotó életproblémája. Az esszéíró nem a felülnézet, hanem a közelnézet embere. Ez az életvitel számomra közvetítés befogadó és mű között, teremtő kapcsolat, mely csak így felelhet meg valamennyire a művészet és önmagunk dialogikus természetének.”

B. P.: A színeváltozás (1982)

Balassa Péter (1947–2003) a nyolcvanas–kilencvenes évek talán legnagyobb hatású irodalomkritikusa volt, munkássága kánonalakító kompetenciával fejlett ki, nevét méltán őrzi díj is. Nemcsak a prózafordulat legfontosabb szerzőire (a „Péterek” nemzedékére) figyelt: a zene, a színház, a filmművészet, a tömegkultúra és a közélet zónáiba is rendszeres értelmező pillantásokat vetett esszék, publicisztikák, alkalmi írások révén, s eszmetörténeti és teológiai fölkészültsége sem támasztott kérdéseket.

Hermeneutikai aggályosság és szabadelvű katolicitás találkozott műveiben. Szelíd eréllyel, már-már pietás pátosszal érvelt a megértés (a párbeszéd) fontossága mellett;

a dialógus kultúráját és az esztétikum ethoszát kevesen vették annyira komolyan, mint ő.

Életében a recepcióesztétika és a dekonstrukció hazai irodalomtudományossága (valamint az iróniaközpontú posztmodern) nem tudott mit kezdeni szépírással határos beszédmódjával; a halála óta eltelt két évtizedben az „újkomolyság” irányai és a transzhumán dezillúziók kerültek alkalmasint távolabb a Balassa-féle, keresztényi olvasat érvényeitől.

A gazdag életműből most csupán egyetlen kötetet emelek ki – mely személyességével is egy korszerűvé kimunkálható személyesség szolgálatára szegődik.

Az egyszerűség útjai, sötétben a Vigilia Kiadó „Vigilia/Esszék” sorozatának nyitódarabja volt 2006-ban. E karcsú gyűjtemény részint más Balassa-kötetekből válogat, részint addig csak folyóiratközlésben megjelent szövegeket ölel föl. Mindenekelőtt pedig – amint Bende József szerkesztői utószavából is kiderül – esztétika és teológia érintkezési pontjait vizsgálja, hitélet és hitbölcselet kulturális vonatkozásaira tér ki, vallás és modernitás dilemmáival foglalkozik (vö. „a Felvilágosodás és a Megvilágosodás egyaránt fénymetafora, mely egymást értelmezi-vitatja” [57.]).

Balassa alaptézise, hogy „részei vagyunk egy kimondhatatlan Egésznek akkor is, ha az nem látszik, mert elfeledtük” (6.).

S hogy mi segíthet az eredendő emlékek hazahívásában, nemcsak állapotunkat, de a diagnózist is följebb gyógyítva? Heideggeri az ajánlat: kultúra és szakralitás, vers és ima, másságokon átszűrt öntudat és hit a tudásban („számomra a bizalom megelőzi a bizonyosságot” [57.]). Sőt, hit a hitben. Amikor a szerző Babitsot idézi, hagyományos vallási tanok és kortárs spirituális iskolák közös belátását citálja eszméletünkbe: „Mert a békegondolat megvalósulásának legnagyobb akadálya az, hogy mindeddig az emberiség tömege nem hisz benne eléggé” (Babits fordítói kommentárja Kant Az örök békéjéhez, 1918; 137.).

Az irodalmár krédója az emberi kondícióról általában is árulkodik: „Miért kell hát írni, miért olvasni? / Azért, hogy kérjünk. Hogy kérjük a létezés hagyatkozását, felnyílását. A műalkotás, a költemény, a költés maga mindenkor kérelem.” (7.) Egy lappal arrébb feminin hasonlattá rajzolja magát a teoréma: „A költészet emlékezés a létezés bensőséges igazságára, amely beborít minket, mint egy végtelen anyai, asszonyi palást. A költészet őrzi még a templomot, habár üres a szentély.” (8.)

A kispolgári (másfelől nagypolitikai) kereszténység helyébe Balassa „imaközpontú” (88.) egzisztálást szorgalmaz – az egyháznak és az egyház tagjainak egyaránt: „elsősorban imával igeneljük a Létet” (74.).

Mégpedig egy „keresztény szabadságantropológia” (90.) jegyében, amely „egyetemesen kommunikatív” (108.). Mert a létezés alapszerkezete a dialógus – mondja vagy sugalmazza (s valósítja meg!) mindahány esszé („létezésünk a priori kommunikatív” [97.]). Így értendő az is, hogy „kommunió és kommunikáció” (105.) az egyéni, a közösségi és a metafizikai szintek közt is jószerével az egyedül lehetséges (mert, ha jól olvassuk, a legszebben lehetetlen, ám épp e szépség révén elháríthatatlan) kapcsolati és testesülési formának látszik.

„Az autonóm emberfelfogás és a gyónás csöndje, szakadozott beszéde összefügg, mert felnőttséget, szabadulásvágyat, a bűnnel szembeni valamilyen döntést fejez ki.” (91.) Istenközelséggé kiművelhető, önismereti etikát indítványoz ez a gondolat (is), s ha hozzáfűzzük „a pásztorolás felelősségét” (103.), óhatatlanul újabb ráismerés adódik: „Csak szabad ember tud szolgálni” (107.). Mégpedig egy „alannyá fokozódott visszavontság” (131.), azaz a Krisztus számára kiüresített benső én révén. – Az identitásvesztés és -találás páli katarzisát a művészi ihlet és a mindennapi flow hűen imitálja, épp csak a hit utolsó, kierkegaardi mozdulatával marad többnyire adós.

„S vajon nem azt jelenti-e ez, hogy akit Jézusnak nevezünk, az az emberi önismeret és szabadság netovábbja, az emberi lény krisztusi dimenziója, elérhető és nem-elérhető fokozat?” (69.)

Egyszerűség. Út. Sötét. Fényt kapunk, ha összeadjuk a ránk háramlott evidenciákat.

Balassa Péter szellemi testamentuma finom éllel rajzolódik ki Az egyszerűség útjai…-ból. A hitvalló közösségi lét, a felelős individuális önreflexió és a párbeszédként értett értelmezés megspórolhatatlan műveleteit ajánlja figyelmünkbe az esztéta-kritikus teljes életműve, a meggondolt gondolat mélyen európai – és még mélyebben egyetemes – eszméjét, eszményét. Hiszen, valóban, az tud szöveget olvasni, aki estére a másik arcát is kibetűzi; s fordítva: egymás kisilabizálására is akkor vagyunk képesek, ha a nyelv útmutatásait helyesen értjük. Helyesen, azaz olyan igazságokhoz igazodva, melyeket a közös-kölcsönös türelem és bizalom igéz életre. Rajtunk túlmutatóan, mert bennünk rejtezően.

„Üljük körül az asztalt, nem tudok jobbat.” (166.)

Szerző: Halmai Tamás

Fotó: Szépírók Társasága

Magyar Kurír