2024. április 27., szombat
Zita, Marianna
Zita, Marianna
Commodus egyeduralma Krisztus után 180-ban kezdődött, március 17-én, azon a napon, amikor Marcus Aurelius elhunyt pestisben a vindobonai (ma Bécs) katonai erődben. Az alig 18 esztendős árva fiúnak a családjából csupán öt nővére maradt. Többnyire rokonok és Marcus tanácsadói igyekeztek nevelni, hajlamait kordában tartani, és uralkodóként támogatni. Úgy tűnt, ez sikert hozhat, sőt, arra is remény mutatkozott, hogy a Marcus által elsuttogott utolsó kérés, miszerint folytassa a germánok elleni háborút a végső és egyértelmű, teljes győzelemig, szintén megvalósulhat. Commodus az uralma elején engedett atyja tekintélyének, erejének és a tanácsadók kívánságának, ám fél éven belül csapot-papot hátrahagyva magára hagyta a hadsereget, és visszatért Rómába, a kényelembe, hogy többé ne is foglalkozzon katonapolitikával. Életét innentől kezdve csupán a szeszélyek, az allűrök, a szórakozás és a megalománia egyre nagyobb kiteljesedése töltötte ki. Emez első lépéseket megismerhetjük az Isten lehettél volna című kötetemből, amelynek az alcíme is erre utal: A valódi Commodus.
Mivel a fiatal uralkodónak innentől kezdve a gladiátorjátékokon és a szórakozáson kívül nemigen akadt említésre és főként dicséretre méltó tette, nehéz, sőt mi több, felesleges is lett volna olyan konkrét életrajzi trilógiát alkotni róla, mint ahogy tettem azt atyja esetében (Marcus Aurelius Pannóniában-trilógia). Ezért hát a második részben, A bosszú szolgáiban érintőlegesen van jelen az uralma, mintegy történelmi háttérként, ám a regény kulcskérdése természetesen az ő jelenlétében oldódik meg. Ennek a történetnek az érdekessége még az is, hogy feltárom benne a mai Dunaújváros, az ókori Intercisa római történetét, sőt, színhelyként mutatom be. Örömteli kutatómunkát végeztem ott, még az ártéri erdőben is túrát téve, hogy teljesen átszellemülve el tudjam képzelni, hogyan is festett a helyszín kétezer évvel ezelőtt.
A mostani kötet, amely lezárja ezt a történelmi folyamatot, nem csupán Commodus regnálásának befejezéséről szól. Szokták mondani, hogy itt ér véget Róma nagysága, dicsősége, és az elkövetkező 3. század a birodalomnak már sokkal megkopottabb képét mutatja. Való igaz, Cassius Dio szenátor, Commodus kortársa, történetíró is úgy jellemzi ezt az időszakot, hogy most a vas és a rozsda ideje jön el. A történelem nem cáfol rá erre az állításra: valóban erkölcsi devalváció, méltóságbeli hanyatlás és zűrzavar következik el, amely lassú, nem túl látványos, de hatékony pusztulásra ítéli a Római Birodalmat.
A birkózó címszereplője – egy korabeli, valóban létező, igen nagy szerepet játszó sportoló – ezen események tanúja; az ő életén, kalandjain keresztül kapunk betekintést ennek a korszaknak a kialakulásába. A birkózó tehát valóságos személy, akit csupán egyetlen mondatban említenek a történelemkönyvek és az ókori krónikák, így előéletéről vajmi keveset tudhatunk. Szükséges volt tehát valamiféle identitást kreálni a számára, amely odavezeti őt ahhoz a ponthoz, ahová a sorsa kívánja meg. Mindeközben csupa valóságos szereplővel érintkezik, mindazokkal, akik ennek a korszaknak a prominens személyei, Pertinaxtól, a későbbi császártól kezdve Septimius Severuson át egészen Marcia Demetriasig, Laetus testőrparancsnokig, Eclectus udvari tanácsadóig. Egy kis humorral azt is mondhatnánk, hogy A birkózó egyfajta antik sztárparádé, és ez igazán sok örömet szerezhet az írónak. Itt ugyanis lehetősége nyílik az alkotónak arra, hogy bemutassa az udvart, az intrikákat, ellenségeskedéseket, a feszültségeket a korabeli politikában, hiszen nemcsak a jelenben, a dicső múltban is volt ilyesmi. Róma nagysága mellett megmutatkozik ilyenkor az önös érdekek támogatóinak csoportja is, akik minden korszakban ügyesen sütögetik a pecsenyéjüket akár a palota tűzhelyénél is. Tehát nem csupán ókori szobrokat látunk egy-egy névtáblával ellátva, hogy ez volt Pertinax, ez Laetus, vagy éppen ez volt Marcia, hanem érzéseket, indíttatásokat, érdekek szövevényét ismerhetjük meg, egyszóval élő és ható karaktereket, amelyek önmaguk sorsa által mesélik el az adott időszak történetét. Remélem, ez az olvasóknak is felüdítő élményt jelenthet, hiszen igyekeztem némely hősöknek a kevésbé ismert arcát is megmutatni, vagy másképpen, de természetesen hitelesen bemutatni, mint ahogyan sok esetben felületesen ismerhetjük őket.
A birkózóval a Commodus-korszak – a despota regnálás és az utána következő polgárháborús helyzet bemutatása – véget ért. Ahogyan a nagy elődnek, a dicső Marcus Aureliusnak is három kötetet szenteltem, úgy megtettem ezt a kevésbé érdemes fiával is. Hogy miért volt fontos Commodust a trónra kerülésétől egészen a haláláig elvezetnem, sőt, miért volt lényeges ilyen részletességgel bemutatni a végzetét? Régóta foglalkoztatott egy gondolat, amely egy – amúgy remek – filmhez, a Gladiátorhoz kapcsolódik. Mivel ezt a filmet talán mindenki látta, ismeri, ezért úgy éreztem, fontos eloszlatni a tévhitet, ugyanis Commodus nem úgy halt meg, ahogyan ezt Ridley Scott beépítette a sztorijába. A végzetét egy sokkal érdekesebb esemény indította el, egy véletlen, amely hirtelenjében egész lavinát hozott mozgásba, és bátran állíthatom, 192 szilvesztere előtt egy-két nappal még senki nem gondolta volna, hogy mi is fog történni az év legvégén. Ennél többet nem akarok elárulni a történetről. Akit érdekel, járjon utána, én pedig a legjobb szívvel ajánlom e kötetet a pörgős kalandok és a római világ szerelmeseinek.
– Nagyon hálás vagyok az Égnek, és annak az ötletnek, hogy annak idején először, és azt hiszem, egyedülállóként tűztem ki célul Pannonia – a mai Dunántúl térsége, „vonzásköre” – római kori történelmének feldolgozását, regények formájában történő megírását. Akik ismernek, tudják: nemcsak büszke vagyok erre, hanem borzasztóan nagy felelősséget is érzek azért, hogy a lehető legjobb tudásom szerint adjam át ezeket az információkat a közönségnek. Az olvasóim azért kedvelhetik a regényeim világát, mert érzik, hogy a történelmi alakok hitelesek, és a tárgyalt események nagy része valószínűleg így történhetett. Reményeim szerint azon hiteles írók között tartanak számon, akik nemcsak szórakoztatni, hanem tanítani is akarnak.
– Vajon mi lehet az oka annak, hogy itthon és külföldön egyaránt reneszánszát éli a történelmi regény műfaja? Történetfolyamok indultak Attiláról, a honfoglalás koráról, az Árpád-háziakról, az Anjoukról, Hunyadi Jánosról…
– Valóban úgy látszik, hogy sok történelmi könyv jelenik meg itthon, mégsem gondolom, hogy igazán „nagy bumm” lenne e téren. Előfordul, hogy több író ugyanazt a témát fejtegeti például a középkori Magyarországot illetően, ugyanakkor az említett „reneszánszot” összességében nem érzem. Ha az olvasói igényeket nézzük, vannak bizonyos dolgok, amiket felkapnak, mások háttérbe szorulnak. Persze van egy réteg, amely különösen érdeklődik a hazai históriák és a világtörténelem iránt, de ez a kör mindig is megvolt. Nem hiszem, hogy most többen lennének, mint a korábbi évtizedekben, legfeljebb egy-egy szerző, téma ma jobban reflektorfénybe került. Ilyen értelemben lett divat történelmi regényeket olvasni. De ha a konkrét számokat, a mai magyar olvasói réteg létszámát nézem, sajnos nincsenek annyira sokan.
– Van valamiféle szakmai és minőségi vetélkedés a történelmi regények írói között?
– Vérre menő csatákról nem tudok. Erőteljes, erőszakos versengés biztosan nincs. Az írók elég békés emberek, akik jól megférnek egymás mellett – még akkor is, ha adott esetben ugyanaz a témájuk. Egyfajta egészséges rivalizálás persze annyiban létezik, hogy mindenki szeretné a legjobbat nyújtani a maga területén. Ismerjük egymást, hiszen a történelmi regényírók műveit sok esetben ugyanaz a kiadó gondozza. Könyvbemutatók, vásárok alkalmával viszonylag gyakran találkozunk és beszélgetünk. Én azonban a lehető legjobb helyzetben vagyok, mert nem kell semmiféle versenyben gondolkodnom, itthon egyedül én foglalkozom római kori regények írásával.
– Hogyan alakul ezekben a történelmi valóság ábrázolásának és a szabad történetmesélésnek az aránya?
– Ez könyvenként változó. Például most fejeztem be egy már kiadásra váró regényt, a II. Adiutrix légióról szóló Pannonia katonáit. Egy, a II. Adiutrixt megjelenítő hagyományőrző csoport tagjaként fontosnak tartottam, hogy megírjam ezt a „kalandot” is. Jóformán minden szereplője fiktív, viszont a helyszín, a történelmi háttér abszolút hiteles és az egyik kulcsszereplő valós személy. Ellenben a Commodus-trilógiát záró, A birkózó című új könyvem pont ennek az ellentéte: az egy résznyi fikcióhoz négyötödnyi tényanyag társul.
– Jól tudom, hogy a következő nagy terve Hadrianus császár életének feldolgozása? Hadrianus személye megint csak sok szálon kötődik Pannoniához, Aquincumhoz is.
– Hadrianusról mindenképpen szeretnék egy nagyregényt, egyfajta életrajzot írni, pontosan a szoros pannoniai kapcsolódásai miatt. Ám bizonyos mértékig köt a kronológia, és Commodus után is nagyon izgalmas dolgok történtek a Római Birodalomban, úgyhogy szeretnék még egy kicsit ezen a vonalon továbbmenni. Van egy másik témám is, amit egyelőre nem árulnék el. Olyan horderejű, hogy azt legszívesebben a nyugodt nyugdíjas évekre hagynám. De nagyon foglalkoztat, folyamatosan ott motoszkál a gondolataimban.
Pallós Tamás
Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2019. december 8-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria
2005-2015 © Magyar Kurír
Cím: 1068 Budapest, Városligeti fasor 42. | Postacím: 1406 Budapest, Pf.: 100. | E-mail: mk@katolikus.hu | Adószám: 19719445-2-42
Impresszum | Médiaajánlat | Jognyilatkozat | Adatkezelési tájékoztató
3