A fájdalom szépsége – Iancu Laura: A vágány mellett

„Az ember talán azért érzi a versbeszédet rokonnak a transzcendenciával, mert bizonytalan beszéd: kilódít bennünket a hétköznapi beszéd biztonságából, a megszokott formák közül. A vers megértése analógiája a hitnek. Éppoly fogódzó nélküli…” Beney Zsuzsa szavai („Nem látta senki más…” – Versközelben, Gondolat, Budapest, 2015, 145.) Iancu Laura költészetére különösen érvényesek. E versvilágban nemcsak az olvasó, hanem a lírai én is nélkülözi a fogódzókat; az esztétikai tér mindkét részesére igaz: elveszett keresi az elveszítettet.

A bíborba hajló borító megtisztító, szent tüzeket idéz – avagy a haragos ég Pilinszky-féle infravörösét terjeszti ki korunkig… Látomásos szenvedélyt vetít előre, s nem csalatkozunk. A hátsó borítóra – fülszöveg helyett – kiemelt vers zárlata értelmező erejű e ponton: „vannak tüzek / kicsik nagyok közepesek / amelyek ki nem alszanak és én / én is csak tűz vagyok” (A tónál). Ehhez igazodik a címlap tipográfiája – a szerzőnév és a kötetcím azonos betűivel –, mely alanyi, de legalábbis vallomásos lírát ígér, amennyiben azt a mondattani hatást kelti: Iancu Laura maga áll a vágány mellett, utak szemlélőjeként, messzeségek várományosaként. (A pályaudvari jelenetezés József Attila hol emelkedetten gondolati, hol esendően baljós vonatverseiig igézi vissza eszméletünket.)

Misztikus egzisztencializmus? Egzisztencialista misztika? A távoli Isten és a tünékeny másik kettős hiánytapasztalata vonul végig ezen a köteten is; a megszólító beszédhajlam szólongató-fölidéző tónusokban teljesedik ki; mindez pedig elégikus-metafizikus hangoltságot von magával. Hit és szerelem kérdéssorai őszi-téli képi világban kanyarognak, a jelenetezés érzelmi minőségei az üresség alakváltozataival vetnek számot. Az égi és a földi szerelem vágyódó fájdalma szenvedtető szépséget eredményez. Lelki és lírai vonatkozásban is. Az egyik legemlékezetesebb költemény szavaival: „az élet akár a hajnal / ragyog inkább mint történik / ismeri a különbséget köd és köd / egyenes vonal és egyenes vonal között / a legtöbb hogy ami megtörténhet megtörténik / minek vitatkozni a sötétséggel / várakozom inkább vele / amit nem lehet szóval kimondani / megcselekszi a szenvedés / Isten a fájdalmat szépnek teremtette” (Isten a fájdalmat). (Ha ez utóbbiban nem vagyok is biztos, a kínokról így fogalmazó műalkotások esztétikuma legalábbis tagadhatatlan, sőt megrendítő.)

A központozatlan kisszerkezetek alaktana és a versnyelv rímekkel megtoldott aszketizmusa az önfegyelmezés poétikáját, egy szavakra tisztult költészet fölfénylő szigorát testesíti meg. Az öt ciklus egyensúlyos szerkezetben, 16-16 verset közölve sodródik – és sodor – egyre közelebb a szárnyakkal kecsegtető mélységekig. A bűn és megváltás közé zárt kreatúra identitása átszellemített életképekből bomlik ki; álmok tudata, mesék beszéde keveredik itt az emlékek és a képzelet sóvár kiterjedésével.

Időn kívüli időben járunk („ezt a telet ne keresd / az évszakok között” – Idő[köz]ben; „van hogy egy nyár telik el madártalanul” – Emberárnyék), az elnapolt remény apokrif zónájában („két idegennel több lesz holnap” – Lépések; „álmatlansággal térek haza és / egy leszek a bujkáló vadak között” – Hazafelé). Itt „a tél tétlen határai” (Vigyél el sétálni) jelölnek horizontot, „a szentség vadhajtásai” (Szabadság szerelem) szakrális botanikája nyűgöz, és „háborúnak megfelelő idő” (Gyakorlatok) bocsát rendelkezésünkre végigazságokat is: „csupán az irgalom szabad” (Határ menti szavak); „az istenismeretnél nincs kisebb / sem nagyobb álom / amelyből felébredni mégis lehetséges” (A tapasztalat fölfalja fiait).

A kérdések ontológiai dilemmákat érintenek („mi fáj jobban / a halál vagy a gyász” – Kötések); a dilemmák a szenvedésben gyermekké lett személyre mutatnak vissza („ha látta is mit látott Isten / felfázott kicsi veséimben” – Hideglelés). Úgy lehet, az alázat köznapi gesztusai, a munkás mozdulatok tisztaságot óhajtó létbizalma férkőzhet csak közelebb a növényi ártatlansághoz – mely még képes egyszerre tudni édenről és evolúcióról: „ablakot kellene mosni / látni akarom tisztán akarom látni / az átmelegedett földet átszúró fűszálakat” (Sátoros ünnep). A fohászos perlekedés indulati dinamikája, mely a kezdetektől átjárta Iancu Laura líráját, ez újabb pályaszakaszban már megnyugvó-elfogadó csöndeket is ismer.

…kérjük, vigyázzanak, fűzhetnénk a kötetcímhez a sokszor hallott intést (a Kislány a pályaudvaron című vers meg is teszi). Óvatos odaadást kérnek, tapintatos részesülésre hívnak Iancu Laura alkotásai, a vigyázatos jelenlét személyre szabott módszertanára biztatnak. Mit írhatnék összegzésképpen? A versek bölcsességéhez James Martin SJ bölcsességét pántolom: „Nem azt kell tudnunk, hogy miként találhatjuk meg Istent, hanem azt, hogy Isten meg akar találni bennünket.” (Jezsuita spiritualitás. Gyakorlati útmutatás a hétköznapi élethez, ford. Görföl Tibor, Ursus Libris, 2013, 58.)

Iancu Laura: A vágány mellett.
Magyar Napló, Budapest, 2022.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.