A Vigilia ajánlója: „Sírt ásunk a szelekbe” – Győrffy Ákos Paul Celanról

Azon kevés költő egyike, aki a verseiben számolta fel önmagát. Ha következetesen és kitartóan elolvassuk a verseit, ösztönösen megrettenünk attól, ami elénk tárul. De valójában nem én ijedek meg, nem én hőkölök vissza, hanem az a lelki és szellemi konstrukció, amit azért épít fel minden egyes ember, hogy egyáltalán élni tudjon. Élni elég nehéz, életben maradni ebben a világban egyáltalán nem magától értetődő feladat.

A civilizáció, a társadalom omladozó lakóparkjában egyre rémültebben keressük a még használható búvóhelyeket. De miközben keressük az odúinkat, kilátunk a kerítésen túlra, s amit odakint megpillantunk, attól menten megfagy a vér ereinkben. Ezért inkább nem is nézünk arrafelé, de hiába, mert ami odakint van, arról úgysem tudjuk elfordítani a tekintetünket. Abból az anyagból vagyunk gyúrva, abból az odakintiből.

Paul Celan egész életében a kerítésen kívül bolyongott, versei a kerítésen túli világról tudósítanak. A kerítésen kívül bolyongott, de közben erősen vágyott arra is, hogy idebent legyen. De idebent számára nem volt hely. Vagy talán pontosabb úgy, ha azt mondom, hogy egyszerre volt a kerítésen kívül és belül. Tehát a senkiföldjén. Celan ennek a senkiföldjének a költője. Már-már nem emberi a hangja, vagy nagyon is, fokozhatatlanul, mélyen emberi…

Az esszé teljes terjedelemben a Vigilia novemberi számában olvasható.

Forrás és fotó: a Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír