A kozmosz hangjai – Vangelis pályaképe

Máig emlékszem a pillanatra: életem első, saját zsebpénzen vásárolt CD-lemezét készültem betenni a lejátszóba. Egy átfogó Vangelis-válogatás volt Portraits címmel, s az a muzsika, amit addig rissz-rossz kazettákon hallgattam, csupán megsejtve a mélyebb rétegeit, hirtelen dimenziókat ugrott. A dallam, a kompozíció ugyanaz volt, de a hangzás… Ha szóba kerül Vangelis, azóta is ez az emlék idéződik fel bennem. Az a szférákat megpendítő, kozmoszt szólongató hangzás, amely legyen bár sötéten drámai, fenségesen grandiózus vagy áttetszően éteri, csillagok közötti fantáziautazásra hív. Olyannyira meghatározó volt ez a kora kilencvenes években, hogy a görög zeneszerző neve akkoriban műfajcímkeként szolgált: gyakran kértük az akkor még létező lemezboltokban az eladót, ajánljon valami vangelis-zenét. Ez a divat persze azóta elmúlt, a szintipop megkopott (habár mostanában újra dívik), ám a nemrég elhunyt szintetizátor-varázsló életműve megkerülhetetlen.

Az 1943. március 29-én Görögországban született Evángelos Odysséas Papathanassíou ifjú zenészként több zenekarral is próbálkozott a hatvanas évek beatlázában: az Aphrodite’s Childban Demis Roussosszal muzsikált együtt, s másodikként megjelent duplalemezük, a Jelenések könyvének részleteit megzenésítő 666 az együttes feloszlása ellenére nagy figyelmet keltett. A billentyűs-zeneszerző Vangelis ezután kisebb alkalmazott zenei projektekkel igyekezett talpon maradni, majd gyors egymásutánban megjelentette két, azóta is leginvenciózusabb szólóalbumát. A létezés feszítő dualitásáról mesélő 1975-ös Heaven and Hell hallhatóan klasszikus és avantgárd zenei megoldásokkal kísérletezik, az egy évvel később kiadott Albedo 0.39 pedig már teljes egészében szintetizátorokra épít, és asztrotematikájával karöltve először mutatja be azt a hangzásvilágot, ami a későbbiekben meghatározó lesz Vangelis pályáján. A rideg világűrből nézve törékeny Föld bolygóhoz szóló gyönyörű himnusz ez a lemez; alkotójának külön szerencséje, hogy épp a kortárs science fiction-mánia közepébe talál vele. További, még a hetvenes években megjelent albumai rendre egy meghatározott tematika köré épülnek, legyen az a taoizmus (Spiral), a párizsi Pompidou-központ épülete (Beaubourg) vagy a Távol-Kelet egzotikus kultúrája (China).

Elvont, mégis képies muzsikáját ekkoriban kezdik filmek és tévéműsorok aláfestéseként alkalmazni (például Carl Sagan Cosmos-sorozata vagy az MTV A Hét című műsora), s az ekkor már londoni stúdiójában dolgozó Vangelis hamarosan egyre több filmzenefelkérést kap. Első fontosabb munkája egy szokatlanul kis költségvetéssel készülő, két rövidtávfutóról szóló sportdráma kísérőzenéjének megalkotása volt. A Tűzszekerek (Chariots Of Fire) meglepően elsöprő sikerében jelentős szerepet játszott az ihletett, fülbemászó filmzene, különösen a híressé vált nyitótétel (Titles), amely talán a legfelemelőbb zenei feldolgozása az olimpiai eszmének. Vangelis – elsőként a rockszíntér felől érkező szerzők közül – Oscar-díjat kapott remekléséért, ám nem állt be a sorba: következő megbízása szintén egy hányattatott sorsú projekt volt. Ridley Scott trendmeghatározó kultfilmje, a Szárnyas fejvadász (Blade Runner) jórészt Vangelis többnyire meditatív, helyenként viszont egészen vad muzsikájának köszönheti egyedi cyberpunk hangulatát. A manipulált zongoradallamával elektronikus zörejek szorításában vergődő Memories Of Green kiváló példa erre, csakúgy, mint a végefőcím (End Titles) könnyedén szökellő, mégis borús hangulatot árasztó hajszája. Egy évtizeddel később pedig újra Scott volt a siker kovácsa: az Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulójára készült 1492 – A paradicsom meghódítása filmként megbukott ugyan, ám új szintre emelte zeneszerzőjének ismertségét, aki immár rutinos hozzáértéssel vegyítette a klasszikus nagyzenekari és kórushangzást különböző egzotikus hangszerekkel és a jól bevált szintetizátoraival. A méltóságteljes háromnegyedben hömpölygő kórusdallam és a hősies szintetizátor-motívum kontrasztjára épülő címadó tétel egyszeriben slágerlistás dal lett, magyarított változata azokban az időkben nem hiányozhatott egyetlen iskolai ünnepségről sem. (A Kell még egy szó és Most múlik pontosan későbbi hasonló karrierjének tükrében már tudjuk, ez a népdalosodás kétes, ám egyértelmű bizonyítéka.) Manapság visszahallgatva már kevésbé szembeötlő, de maga a filmzenealbum akkoriban számos újdonsággal szolgált, többek között autentikus folkzenetöredékek felhasználásával, intenzív kórushasználattal, valamint olyan hangszerelési és hangzáseffektusokkal, amelyek később megszámlálhatatlan világzenei produkcióban bukkantak fel bevált (s idővel elkoptatott) hangmintaként.

Külön bekezdést érdemel Vangelis Jon Andersonnal közös munkássága: a Yes együttes énekesének annyira megtetszett zeneszerzőnk hangzásvilága, hogy 1974-ben Vangelis majdnem a Yes billentyűse lett a távozó Rick Wakeman helyett. A csere végül is nem valósult meg, Anderson azonban a nyolcvanas években szebbnél szebb balladákkal teli albumokat jelentetett meg Vangelisszel közösen. S a jó példa ragadós lett: egyre több szólóénekes kezdett ekkoriban izgalmas közös munkába különc hangszervirtuózokkal (Kitaro, Mike Oldfield), hogy új zenei utakat keressen.

A mindvégig kreatív függetlenségben, a lemezkiadóktól biztonságos távolságban alkotó Vangelist a kilencvenes évekre elérte a fősodorbeli siker (ezt próbálta meglovagolni a Voices című album), ám az új közönség nem tudott mit kezdeni az „egyslágeres” szerző elvontabb munkáival (Oceanic, El Greco). A rendszeres koncertezéstől visszavonuló Vangelis ezután valódi űrkutatási projektekkel jegyezte el magát: írt kísérőzenét a NASA Mars-missziójához (Mythodea), az Európai Űrügynökség Rosetta-küldetéséhez (Rosetta) és a Juno-űrprojekthez (Juno to Jupiter). S közben egy melankolikus zongoralemezzel (Nocturne – Mértékadó, 2020. április 27. – május 3.) csendesen elbúcsúzott.

Vangelis a progresszív rockkal és a jazzel való kísérletezés után hamar, már a hetvenes évek derekára megtalálta a saját hangját: bármilyen zenei műfajban vagy kultúrában merítkezik is meg, mindig felismerhető marad a kézjegye. Jellegzetes szintetizátor-hangszíneit óvatos mértéktartással frissítette az évtizedek során (az elektronikát szerette, ám a számítógép és a mesterséges intelligencia használatát mindvégig kizárta a zeneszerzési folyamatból), s gondosan ügyelt arra, hogy bármilyen szilaj muzsikát komponáljon is, a dallam vezető szerepe sose halványuljon el. Legtöbben ezért, latinosan áradó dallamosságáért szeretik Vangelist, aki pályája során számtalan fülbemászó balladát írt. A nagyívű zenei formától általában tartózkodó szerző leginkább filmzenéiben használta ki az egyetlen, gondosan kitalált vezértéma variálásának lehetőségeit; ennek legjobb illusztrációja az 1983-as Antarctica-album. Hosszabb szerzeményei többnyire egy-egy (gyakran ritmikus) alapmotívum ismételgetése köré szerveződnek, melyet Vangelis élvezettel rétegez fel különféle zörejszerű, mégis tonális hangzásokkal, egészen egyedi hangulatot teremtve. E kompozíciós technikáját legtisztábban a China-lemez Himalaya című tételében figyelhetjük meg. Vangelis tiszteletteljes követői és sekélyes epigonjai egyaránt felsorolhatatlanok, s bár az ezredforduló technohullámával ő maga sohasem barátkozott meg, sok kortárs eletronikus zenei alkotó ma is példaképének tartja.

Hiába járt be elképesztő távlatokat földöntúli szintihangzásaival, Vangelis legkedvesebb hangszere mégis a zongora maradt. Rajongott a görög mitológiáért, s talán éppen ezért fogalmazott egyszer úgy, hogy azt gondolja, muzsikája tulajdonképpen út a káoszból a rend felé. Tornyokba rendeződő szintetizátorai a kozmosz hangjait mintázzák, zongorahangja az univerzummal ismerkedő lélek rezdülése.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.