A magunkkal vitt hajnal – Báthori Csaba Cselényi Béla-olvasatához

Kultúra – 2022. június 6., hétfő | 15:02

Közérzetünk tényképe (Cselényi Béla egy kis verséről) című esszéjében (in: Ő is vagyok, én is vagyok, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021) Báthori Csaba nem kevesebbre vállalkozik, mint mindenre: az Eltájolás című haikut lenyűgöző érzékenységgel fogja vallatóra, Széchenyitől Radnótiig vonva szellemtörténeti kontextust a mű köré, közben nyelvi-poétikai mikroelemzést fejtve ki.

Az irodalmi hatástan szép paradoxona, hogy Báthori értelmezése épp nagyszabású volta révén késztet visszatérésre, továbbgondolásra, kiegészítésre. (Kiegészíteni a teljességet? Ez csak látszólag értelmetlen mutatvány. Valójában mindig, minden kicsinyke tettünkkel a teljességet egészítjük ki.)

Eltájolódva

Iránytűnk fából.
Észak, dél, kelet, kelet.
Bátor, aki fél.

2016. V. 26.

„Iránytűnk fából”? Igaza van Báthori Csabának, egy efféle alkalmatosság „minden időkre haszontalan” volna – de hadd reméljük hozzá: a fa nemcsak suta pótlékot jelölhet, hanem az organikus elevenség jelzete is lehet, azaz visszakapcsolhatja a tájékozódni vágyót a táj élő valóságába, funkcióvesztett voltával pedig a puszta eszközszerűségen túlmutató értékek szépségére inthet.

Ironikus mondattani egyensúlyt teremt, hogy míg az első mondat hiányos (nem szerepel benne a van vagy a készült állítmány), a második sor felsorolása toldással él: a „kelet” szót az ismétlés rejtelmes eréllyel nyomatékosítja. Az értelmező látlelete szomorúan pontos: „A vers ezt sugallja: elromlott, de jövőt gerjesztő álmait rögeszmésen ismételgető létünk valahogy folyton Kelet felé húz, az egész magyar világ Kelet felé lejt, és ebből a végítéletből nincsen se kiút, se eltérés, se megváltás, se áttörés bármely »nyugatiság« közege felé.” Mégis érdemes két tényezővel vigasztalódnunk: egyrészt a „kelet” jelölő a napkelet és a keletkezés új távlatokat adományozó szemantikai világát is magába foglalja; másrészt érdemi körülmény, hogy mindegyik égtáj kisbetűvel szerepel. Így ugyanis valóban csak mint égtájak neveztetnek meg, s geopolitikai, kultúrföldrajzi vonatkozásukat háttérbe halványítja a helyesírás. Arról nem beszélve: nyugat felé haladva a kelet is jön velünk; a hajnali nap helyzete mindig a mi pozíciónktól függ… Tehát korántsem egyértelmű, hogy önazonosan ismétlődik-e a szöveg tengelyét adó motívum.

A zárósort alkotó harmadik mondat axiomatikusan csendül: „Bátor, aki fél.” Jogos itt is a Báthori-féle észrevétel: a szilárd nemzeti önismeret s a belenyugvó egyéni etika teszi, hogy a vers mindvégig „higgadt ténymegállapításba öltözteti melankóliáját”. Ugyanakkor pusztán azáltal, hogy e kijelentés a jézusi boldogságmondások paradoxonjaira emlékeztet, az engesztelés ráción túli útjait is megnyitja. Hiszen nemcsak az illúziótlan tudás (a tisztes kudarctudat) üt át rajta, de más nézőpontból annak belátása is: félni értelmetlen és távlattalan vállalkozás – aki pedig megkísérli: a vakmerőségig bátor, hiszen lehetetlen küldetést óhajt. Lehetetlent, minthogy létezik a földi sorsnak olyan lelki-szellemi zónája, melyben a félelem a valósághoz még igen, de az igazsághoz már nem tartozhat hozzá.

A versközlés datálása sem csak alkotói szabatosságra mutat vissza: a tapasztalás időlegességét is sugallja, a reményt a vissza nem vonható ígérvények körében őrizve.

Szerző: Halmai Tamás

Fotó: PxHere; Horváth László / Wikimédia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria

Báthori Csaba