A valóság víziói – Svájc legnagyobb dokumentumfilm-fesztiválja

Kultúra – 2023. május 28., vasárnap | 13:50

A Visions du Réel (magyarul „a valóság vízióinak” fordíthatnánk) Svájc legnagyobb dokumentumfilm-fesztiválja, amely ötvennégy éves fennállása alatt egyike lett a világ nemfikciós filmek számára rendezett legjelentősebb filmes mustráinak. Dombrovszky Linda, a fesztivál vallásközi zsűrijének tagja beszámolóját olvashatják.

Az angolul Visions of Reality néven ismert fesztivál minden év áprilisában tíz napon keresztül kínál rendkívül változatos programot az érdeklődőknek: világpremiereket, nemzetközi vagy éppen svájci bemutatókat a világ számos országából.

A fesztiválnak Nyon, egy gyönyörű kisváros ad otthont a Genfi-tó partján, közel a francia határhoz. A helyszín igazán ideális, mert a nem éppen könnyed témájú filmek megnézése után néhány perc alatt elérhető a csendes tópart, ahol az ember kiszellőztetheti a fejét, összeszedheti a gondolatait, miközben tiszta időben akár a Mont Blanc látványában is gyönyörködhet.

A fesztivál idén hét szekcióba osztotta a filmeket: a nemzetközi egész estés filmek mellett helyet kaptak a programban például experimentális alkotások, nemzetközi rövid dokumentumfilmek, első filmek (egyetemisták filmjei) és svájci gyártású dokumentumfilmek is.

A százharmincegy versenyfilmet összesen tízféle zsűri értékelte. A nemzetközi egész estés dokumentumfilmeket három grémium értékelte: a fesztivál felkért szakmai zsűrije, a Fipresci zsűri és az Interreligious, azaz vallásközi zsűri. Jómagam ez utóbbi tagjaként díjazhattam az általunk legjobbnak tartott filmet, három zsűritársammal együtt. Csapatunkban az izraelita (Garance Hayat francia filmkritikus), a protestáns (Nicolas Besson svájci lelkipásztor) és az iszlám vallás (Mohammad Rezaeian iráni ügyvéd) is képviseltette magát; én római katolikus filmrendezőként vettem részt benne a Katolikus Média Világszövetség, a Signis delegáltjaként. Közös munkánk és megbeszéléseink nagyon izgalmasak és jó hangulatúak voltak, az egészséges és szükséges viták építően hatottak mindannyiunkra. 

Nem volt könnyű dolgunk. A nemzetközi mezőny tizennégy versenyfilmje igen magas színvonalat képviselt. Érzékenyen és egyedi módon feszegettek társadalmi és spirituális kérdéseket, vagy már jól ismert történelmi kontextusokat helyeztek különleges perspektívába, vagy egyszerűen csak felemelő, hétköznapi emberi történeteket mutattak be.

Talán egyszerűen csak a szelekcióval magyarázható, és nem egyfajta filmes tendenciáról van szó, de meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a program majdnem fele „naplófilm” volt: a rendező egyes szám első személyben mesélt a személyes történetéről, belehelyezkedve az eseményekbe, olykor fel is bukkanva a saját kamerája előtt. Visszatérő téma volt a családi tradíció és a modernizáció problémája, például egy Burkina Fasó-i farmon vagy éppen egy spanyol családi gazdaságban. Megindító pillanatoknak lehettünk tanúi egy szudáni menekültcsaládról készült thaiföldi filmben (Hours of ours), melynek sokszor eseménytelen és indokolatlanul hosszúnak tűnő jelenetei a film végére nyertek értelmet: a család élete évek óta üres várakozás, csendes reménykedés a jobb életben. Ez a különös űr vált hirtelen fojtogatóan átérezhetővé a vége főcím alatt. Láthattuk egy venezuelai politikai elítélt kálváriáját a fia szemszögéből, észak-koreai disszidensek történetét, valamint gyermekkorukban abúzust megélt öregemberek megrendítő vallomásait egyik nevelőjükről, akivel az egykori francia Belle Etoile katolikus intézetben kerültek kapcsolatba.

A vallásközi zsűriben egyöntetűen az olasz–svájci–svéd koprodukcióban készült Pure unknown című filmet választottuk a legjobbnak, legfontosabbnak, legigazabbnak. A film ugyanis érinti a fájdalmasan aktuális migránskérdést, de egy egészen új szemszögből, miközben alapvető emberi jogi kérdéseket feszeget. Főhőse, Cristina Cattaneo doktornő különböző eljárások segítségével igyekszik beazonosítani az ismeretlen holttesteket (köztük prostituáltakét, hajléktalanokét, migránsokét), hogy hozzátartozóik tisztességgel eltemethessék őket hosszú évek, évtizedek után. Valentina Cicogna és Mattia Colombo rendezők kamerája objektíven, felemelő diszkrécióval rögzíti az eseményeket, nem tolakszik, ugyanakkor mindent leleplez – éppúgy megadva a végtisztességet a sok ezer beazonosítatlan halottnak, mint a film főhőse, a „modern Antigoné”. 

Fotó: Kenza Wadimoff/Visions du Réel

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. május 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria