A varázslat visszaszerzése – Alessandro Baricco realista mágiája

„– Hogyan jutunk a tengerhez? – kérdezte Pluche atyát.
– Ő jön értünk.”
(Tengeróceán)

Bár sokunk kedves könyve a Novecento, a Selyem, a Harag-várak vagy a Mr. Gwyn, a kritikai fogadtatás még nem igazán vetett szemet Alessandro Baricco prózaművészetére. Az ez év őszén rendezendő PesText irodalmi-kulturális fesztiválnak mindenesetre az olasz író lesz a díszvendége, ami talán hazai megítélését is fölfrissíti. Így újult figyelem fordulhat például a több magyar kiadást megért, költői szépségű Tengeróceán (ford. Székely Éva) felé is.

Nyers vázában bosszútörténet, összérvényében a varázslat visszaszerzésének krónikája ez a regény; szavai transzcendens légkörben lobognak. A narratíva különösségei egy tengerparti fogadó hét szobájából sorjáznak elő. Több szál, több sors, több emlékezetes karakter lakja a könyvet, melyben humor és melankólia, vér és filozofikum békés feszültségben talál egymásra.

E prózavilágban, mi tagadás, a riadalom is mulattató lehet: „– Nyugodjon meg, Bartleboom. A fogadók általában nem szenvednek hajótörést. / – Általában? Mit akar azzal mondani, hogy általában?”

A festő, aki tengervízzel festi a tengert; a tudós, akit a határok természete érdekel (közben hajlamos megfeledkezni a benne magában csobogó tengerről); vagy az atya, aki leveleit rímben írja, hogy biztosabban célba érjenek:

csupa olyan szereplő, aki karizmatikusan habókos és/vagy mesebelien traumatizált, emiatt élőbbnek hat nálunk magunknál is.

A tenger nagy, titokzatos toposza köré szerveződnek a történetelemek, és maga a szöveg is ilyen: áradó, hullámzó, fölháborgó-visszacsituló. Muzsikás ritmusa van, mint az óceánok lélegzetének. A bűn, a betegség, a szerelem és az örökkévalóság múlni nem akaró kérdéseit forgatja parti fénybe a narrátor; valóság és képzelet (avagy elbukás és kegyelem) átmeneti zónájában a gyerekek vezette kis szálló angyalok pártfogolta menedéknek tetszik. („– Ez a tenger partja, Pluche atya. Nem szárazföld, de nem is tenger. Nem létező hely. / Föláll, Elisewin. Mosolyog. / – Angyali világ.”)

Baricco kezén a giccs is bájos, a közhely is eleven. („A vágyak mentik meg az embert.” – „A hajók a tenger szemei.”) A kiszámíthatatlanság ígérete paradox időtapasztalattal telik föl: „– Olykor eltöprengek, mire várunk. / Csönd. / – Hogy túl késő legyen, madame.” És jellemző az is, hogy a válasz az Isten létét firtató kérdésre a logoszként értett nyelvet ajánlja a kérdező figyelmébe: „– Hát most a létezés szó némiképp túlzásnak tűnik, de hiszem, hogy a maga módján van.”

…az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak” – olvassuk. Az olvasás a másik egyetlen – tesszük végül hozzá.

Nem mágikus realizmus, hanem realista mágia ez.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.