Aki zenész, az örökre zenész marad – Látogatóban Mocsári Károly zongoraművésznél

Kultúra – 2021. július 10., szombat | 19:06

A Liszt Ferenc-díjas zongoraművész világszerte ismert. Már huszonévesen bejárta az öt kontinenst, világversenyeket nyert. Amerikában, majd húsz évig Franciaországban élt. Nagy zongoristák tanították, és jó barátai között tarthatta számon Kocsis Zoltánt is. A monori Vigadóban beszélgettünk vele, illetve otthonában, egy különleges atmoszférájú épületben, ahol gyakorolni szokott.

– Ki fedezte fel a tehetségét? Gyerekkori álma volt a zongorázás? 

– Nem volt ilyen álmom, mert amióta az eszemet tudom, ezzel foglalkozom. Anyukám mesélte, hogy hamar megtanultam beszélni, és nagyon sokszor énekeltem. „Teát kérek, anyuci” – ennek még a dallamára is emlékszem. Itt éltünk, Monoron. Volt egy harmóniumunk, óvodáskoromban azon pötyögtettem hallás után, amit a rádióban hallottam.

Autodidakta módon tanultam meg játszani, de anyukám is segített, ő jól harmonikázott. 

Egy kis barátom egyszer egy hosszú tokkal ment valahova. Megkérdeztem, hova, és mi van a tokban. „Cselló” – mondta. Fogalmam sem volt, mi az. Amikor megmutatta, láttam, hogy egy nagy hegedű. Épp a zeneiskolába tartott beiratkozni. Erre aztán én is szerettem volna, és a szüleim el is vittek. A zeneiskolában a tanárok a csodámra jártak, mert a hallás- és ritmustesztek tökéletes megoldásán kívül eljátszottam nekik zongorán egy népdalt, amihez magam írtam balkézkíséretet. Ezt otthon a harmóniumon gyakoroltam ki, amit lábbal fújtatni kell, így, mivel kicsi voltam még, csak állva értem el a pedálokat. Olyan is előfordult, hogy apám fújtatta a harmóniumot, engem pedig az ölébe vett. 

– Gondolom, az otthoni harmónium miatt választotta a zongorát. Nem szeretett volna más hangszeren játszani?

– Itt, Monoron Budai Imre alapította a zeneiskolát a hatvanas évek közepén. A hegedűtanártól féltem, mert szakálla volt. Csupán ezért lettem zongorista, pedig szívesen hegedültem volna. Hamar kiderült, hogy abszolút hallásom van: ha énekeltek egy hangot, elsőre megmutattam, melyik az a sok billentyű közül. Másodikos lehettem ekkor, már tudtam írni, olvasni. 

– Mikor jött fel Budapestre?

– Harmadikban-negyedikben a szüleim már sokszor felvittek, mert Budai Imre ismerte Nádor Györgyöt, a későbbi tanáromat.

Tízévesen bekerültem a Zeneakadémia kivételes tehetségek tagozatára, ahol ugyanazok a tanárok foglalkoztak a gyerekekkel, mint az akadémistákkal.

A Balettintézet általános iskolájába jártam, később a Bartók Zeneművészeti Szakközépiskolában tanultam a közismereti tárgyakat, emellett tizenhat éves koromtól a Zeneakadémia rendes növendéke lettem.

– Nem lehetett könnyű párhuzamosan kétféle budapesti iskolát végezni. Ráadásul úgy, hogy a családja Monoron élt. 

– Tízévesen egy évig bentlakásos voltam, hiszen kicsi voltam még a folytonos vonatozáshoz. Tizenegy éves koromtól viszont mindennap hajnalban keltem, és feljártam Budapestre. Sokszor még korábbi vonattal utaztam, mint ahogyan kellett volna, hogy a Zeneakadémián gyakorolhassak. Az intézmény hat órakor nyitott. A takarítónők beengedtek a már kitakarított termekbe, amelyekben éppen nem dolgoztak a zongorahangolók, így kilenc óráig játszhattam a ragyogó Steinway zongorákon. 

– Már gyerekként zenész lett. Soha nem akart mással foglalkozni? 

– Nekem a zongorázás teljesen természetes volt, sokáig nem is tudtam, hogy más is létezik.

Amikor az ember rájön, hogy zenész, örök életére elsősorban az marad.

Reál beállítottságú embernek tartom magam, gyerekkoromtól mind a mai napig foglalkoztat az elektronika is. Úgy látom, a reál beállítottságú embereket a humán területek is érdeklik, míg fordítva ez nem jellemző. Nemrég zsűriztem egy francia versenyen, ahol a legérdekesebb az amatőr zongoristák kategóriája volt számomra. Zseniális orvosok, matematikusok, vegyészek zongoráztak profi módon.

– Huszonéves korában rengeteg versenyt nyert.

– Sőt, már előbb is. A legaktívabb 1981-től 90-ig voltam. Szinte mindent egyszerre habzsoltam: versenyeket, koncerteket. 1985-ben külföldre mentem a szakmai fejlődésem érdekében, de eszembe sem jutott, hogy disszidáljak. A mostani fiatalok nehezebb helyzetben vannak, mint én akkor, mert Magyarországon kicsi a felvevőpiac. Megértem, ha külföldön szeretnének élni. 

– Mit tart az életében kifejezetten fontos eseménynek a pályafutása szempontjából? 

– Anyukámnak jelentős szerepe volt abban, hogy zenész lettem, hiszen beíratott a zeneiskolába, és tízéves koromban beleegyezett abba, hogy elkerüljek otthonról. Nádor György személyében olyan tanárom volt, aki egészen a diplomáig elkísért, hálás vagyok érte. Azt is nagy szerencsémnek tartom, hogy 1985-ben kikerülhettem Amerikába, ahol megismertem egy teljesen másfajta életmódot, és egy évig egy olyan tanárnál, Jorge Bolet-nál tanultam, aki aktívan koncertezett, emellett pedig a Decca lemezkiadó művésze volt. 1986-ban aztán Franciaországba költöztem, ott éltem 2005-ig. Korábban ott részt vehettem Yvonne Lefébure mesterkurzusain, aki személyesen ismerte Ravelt és Debussyt. Felnyitotta a szemem a francia zenére, Debussy a mai napig a szívem csücske.

További szerencse az életemben, hogy jó barátok voltunk Kocsis Zoltánnal, sok mindenben segített szakmailag.

– Hogyan alakult ki a barátságuk?

– Kocsis tíz évvel volt idősebb nálam. A Zeneakadémián legendás emberek voltak akkoriban: Ránki Dezső, Schiff András, Jandó Jenő, Falvai Sándor, Lantos István, nem beszélve az öregekről, mint Wehner Tibor, Bächer Mihály, Zempléni Kornél, Kadosa Pál, Solymos Péter. Kocsis Zoltánnal annyi történetem van, hogy abból könyvet lehetne írni. Most az jut az eszembe hirtelen, ahogyan először szóba állt velem. Fogalmam sem volt, hogy tud rólam, pedig mindenkit név szerint számontartott. Amikor egyszer a második emeleten jött velem szembe, kicsit félrefordítottam a fejem. Odaszólt: „Apám, én itt töröm magam, hogy köszönjek neked, te meg megpróbálsz elmenni mellettem.” Onnantól kezdve köszöntem neki, és az idők során összebarátkoztunk. Meghívott ebédelni az Ízek utcájába, megismerhettem általa Mensáros Lászlót, Törőcsik Marit.

– Miért jött vissza Franciaországból?

– Megszületett Julcsi lányom. A feleségemmel kint jöttünk össze. Nem lett volna értelme kint élni a családdal, hiszen egyedül sem egyszerű. Először Budapesten laktunk, majd Gyömrőn megörököltem egy házat. Ott kezdtünk volna építkezni, de időközben anyukám meghalt, és rám maradt az ő háza is, így inkább Monoron telepedtünk le. Tizennégy hónap van a két lányom között, ők ketten olyanok, mintha ikrek lennének. 

– A hazaköltözést hogyan élte meg? Gondolom, elölről kellett kezdeni mindent.

– Érdekes, ha magyarként az ember külföldön él, itthon keresett lesz. Minél tovább van valaki itthon, annál kevésbé érdekes, hacsak nincs benne valami különleges. Húsz év ugyanakkor nagy kihagyás. Azok az emberek, akik annak idején ismertek, vagy nem éltek már, vagy nyugdíjas korba jutottak, mire hazajöttem. A mai zenei vonalban működők akkor születtek, amikor én elmentem, számukra nem létezem. Sokan mondták, hogy talán mégsem kellett volna külföldre mennem. Lehet, hogy igazuk van.

– Ugyanakkor világszerte ismert lett, öt kontinensen játszott. 

– Huszonöt éves koromra bejártam a világot. A mostani pályakezdők harmincévesen próbálkoznak, amire azt mondanám, hogy késő. Egy francia menedzsertől hallottam, hogy vagy tizenhét, vagy hetvenévesnek kell lenni ahhoz, ha valaki karriert akar csinálni. Ez angolul jól hangzik: seventeen or seventy. Addig még van pár évem. Azt is látom, hogy a versenyek nyerteseit öt évig foglalkoztatják, majd jön a következő győztes, és ha az előző addig nem vetette meg a lábát, elfelejtik. Számos hatalmasnak induló pályafutás végezte úgy, mint egy üstökös. 

– Volt menedzsere?

– Hogyne, nagyon jó menedzserem volt, André Böröcz, 1998-ban halt meg. Olyan sztárokkal hozott össze, akikkel magamtól sosem találkozhattam volna. Voltak olyan lehetőségeim is, amiket viszont nem használtam ki. Párizsban az Orchestre de Paris koncertjén Daniel Barenboim karmesterrel, zongoraművésszel találkozhattam volna egy koncert után. Máskor is hívott, akkor azért, hogy menjek vele horgászni. Mivel irtózom a víztől, kihagytam ezt a lehetőséget. Amikor Böröcz meghallotta, hogy kikosaraztam Barenboimt, szinte megtépte a ruháját. Lorin Maazel karmester meghívását is visszautasítottam, kétszer is, bár az első alkalommal nem én mondtam le a felkínált turnét, hanem az Interkoncert. Az illető, aki ezt szerintem nem rossz szándékkal tette, néhány éve szeretett volna beszélgetni velem, de sajnos a találkozás előtt meghalt, így nem derült fény az esetre. Lorin Maazel egyébként azonnal felkínált egy másik időpontot is, de versenyen indultam azzal egyidőben. Nem tudtam felmérni, melyik a fontosabb.

Nem építettem kapcsolatokat, mert abban hittem, hogy az ember a tudásával ér el eredményt. 

– Az előadásmódjában feltűnt, hogy eléggé visszafogott, kerüli az allűröket.

– Azok nem is kellenek. Meg lehet nézni Rubinsteint, Kocsist, Ránkit, Horowitzot, Rachmaninovot, Bartókot: nem hajlongtak a zongoránál, az arcukra nem ültek ki az érzelmek. A mai tehetségkutató műsorokban viszont azzal lehet a közönséget megnyerni, ha az előadón látszik, hogy átéli a darabot. Aki így játszik, az szándékosan csinálja. De ne legyünk előítéletesek, mert vannak kivételek: a kínai Yuja Wang például minden egyes műhöz átöltözik, mégis kiválóan tud zongorázni, és messzemenően tiszteletben tartja a szerzői utasításokat. Én soha nem fogok belemenni a pózolásba. Két világnagyság, Rostropovich és Magaloff mellett sem voltam képes bohóckodni egy kirándulóhajón a Genfi-tavon, hiába volt nagy sikerük. Az őszinteségért ugyanakkor nagy árat kell fizetni. Kihalófélben van az a közönség, amelyik értékeli ezt, de akkor sem tudom megerőszakolni magam.

– Ön a Francia Liszt Társaság szaktanácsadója, Liszt-versenyek zsűrijének tagja. Kik a kedvenc zeneszerzői? 

– Minden zeneszerzőt egyformán becsülök és szeretek, bár igaz, hogy Lisztet jobban tudom tolmácsolni, mint mondjuk Mozartot. Beethoven nagy kedvencem az utóbbi években. Technikailag nehezebb, mint Liszt, mert ha egy hangot elrontok, azt tökéletesen lehet hallani. Hallgatni szeretem Puccinit, Wagnert, Mahlert, játszani Beethovent, Debussyt, Bartókot, Lisztet, Rachmaninovot, Chopint, Bachot. A kortárs zenét nem értem, ami nem jelenti azt, hogy ne szeretném hallgatni.

– A zongoristának mindig alkalmazkodnia kell a koncertteremben lévő hangszerhez. Ez biztosan nem könnyű. 

– Nincs rossz zongora, csak rossz zongorista – mondta Szvjatoszlav Richter. Kiváló koncerthangszereken játszhattam az online időszak alatt: a Müpában, a Magyar Rádió Márványtermében, a Vigadóban és a Zeneakadémián. Össze tudtam hasonlítani a négy kiváló Steinwayt. Érdekes, hogy ahol a legrosszabb az akusztika, azon a hangszeren éreztem magam a legjobban, pedig az egy régi darab volt. Sokunk tapasztalata, hogy van olyan Steinway zongora is, ami szinte magától játszik. Nagy öröm, ha ilyenhez hozzájutok. 

– Ön szerint mi a zene? 

– Debussy azt mondta: „A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér.” A zene ugyanolyan csoda, mint az univerzum.

Amikor elkezdek játszani egy darabot, azt szeretném érezni, hogy megáll a világ, és egy másik idő, egy másik dimenzió jön létre. A zene számomra az egyik bizonyítéka annak, hogy Isten létezik.

Különben mitől hatna az ember lelkére a harmónia? Ami fizikai értelemben mégis csak „zörej”.

– A zenészlétet nehéz összehangolni a családdal? 

– Nekem a kettő összesimul, mindkettő egy állapot. Otthon egy elszeparált épületben gyakorolok, az az én kis birodalmam. Ott az elektronikai dolgokkal is tudok foglalkozni. Ha elfáradok gyakorlás közben, átülök a másik székhez, a forrasztóállomáshoz, a nagyítóhoz, és szerelgetek. Aztán visszatérek a családi fészekbe.

– Mik a céljai a pandémia után? 

– Nem merem kimondani, hogy már utána vagyunk, hiszen tavaly ugyanez volt a helyzet. Nyáron mindenki elment nyaralni, aztán szeptemberben nőni kezdett a megbetegedések száma, októberben lefújták a koncerteket, és novembertől bezárt minden. Remélem, ez nem kíséri el az emberiség következő évtizedeit. Mi, zenészek, színészek észrevettük, hogy bizony nélkülözhetők vagyunk, nem tőlünk forog a világ. Kiderült, hogy nincs szükség ránk. Bár nem tudom, mi volna, ha nem lennénk.

Valaki egyszer azt mondta: „Lehet élni zene nélkül. De minek?” 

Szerző: Vámossy Erzsébet 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria