Betetőzések – Riccardo Muti az évtizedek tükrében

Bármennyire nagy is a kínálat, még a remekművek gazdag diszkográfiájában is kevés az olyan felvétel, amely egy darabot a lehető legideálisabb formában, a legjobb előadókkal örökít meg, és világszerte egyöntetű, megkérdőjelezhetetlen, múlhatatlan sikert arat. Az EMI gondozásában megjelentetett, Muti vezényelte Aida – Caballéval, Domingóval, Cossottóval, Cappuccillivel, Ghiaurovval – ilyen. Nemhogy nem avul, az idő múlásával egyre inkább felértékelődik. Muti Verdi-interpretációjának tempója, dinamikája annyira természetes, olyan magától értetődő, mint a(z egészséges) levegővétel. Az Aidának nemcsak énekesi, hanem zenekari szempontból sincs jobb, autentikusabb megoldása. Verdi zenéje eleve adja magát, világos, egyértelmű; vele nem lehet úgy bűvészkedni, mint például Wagner vagy Richard Strauss esetében. Puccini szimfonizmusa is jóval több variációt, lassítást, gyorsítást, „formálást” enged, mint Verdi. Utolsó két műve, az Otello és a Falstaff kivételével operáinak lendületét, sodrát ideálisan, a szerzői igény szerint valójában „egyféleképpen” lehet helyesen megadni. (Ahogy egyébként többek között Solti György és Claudio Abbado is tévedhetetlen közvetítői érzékkel tolmácsolta őt.)

Mutit ugyan nem sokszor láttam/hallottam élőben, de minden egyes alkalom meghatározó élményt jelentett. 1997-ben a Mefistofelét vezényelte a bécsi Staatsoperben; a milánói Scalával közös produkcióban bemutatott Boito-opera címszerepét a Sátán-figura akkori fő „megtestesítője”, Samuel Ramey énekelte. Több évtizednyi dús emlékanyag birtokában mondhatom, hatásfokát tekintve ez az előadás máig a ranglista top tízébe tartozik nálam. Ilyen elementáris, lehengerlő (mennyei) erőt azóta sem hallottam színpadról és zenekari árokból. Az evangéliumhoz forduló, imádkozó Faust halála, üdve és a vadul tiltakozó, méltatlankodó Mefisztó eltűnése az egyre szemkápráztatóbb fényözönben, az óriási méretű angyali kórussal hosszan zengetett „Ave, ave!”, az opera atomrobbanással felérő fff zárása olyan transzos ovációt váltott ki a közönségből, mintha Krisztus végső győzelme következett volna be, ott és akkor eldöntve az emberiség örök sorsát. Semmi más, csak a természet és a művészet képes ilyen fokú katarzist kiváltani.

Aztán 2001-ben a Scala ének- és zenekara élén – akkor még a milánói operaház zeneigazgatójaként – Verdi Requiemjét szólaltatta meg a Musikverein aranytermében. Ez a koncert azt igazolta vissza élőben, amit az Aida és Verdi kapcsán az imént megfogalmaztam vele kapcsolatban. Muti szigorú, ridegnek ható művész magabiztos fellépéssel, nárcisztikus jegyeket mutató, merev eleganciával. Egyenes tartással, jellegzetes, nem túl széles, de határozott mozdulatokkal vezényel. Dirigálása visszafogottan látványos, legfeljebb a nagy drámai csúcspontokon ragadtatja el magát; a lényeg, a zenei eredmény tekintetében roppant hatékony. A Requiemben is tökéletesek a hangzásarányok; az operai indíttatású gyászmise pompája, emberi és isteni drámája mélyrehatóan tárul fel általa.        

Muti először 2007 tavaszán a Philharmonia Orchestrával vendégszerepelt a Művészetek Palotájában; Mozart- („Haffner”), Liszt- (Les Préludes) és Csajkovszkij- („Patetikus”) programmal, és ha jól emlékszem, egy Martucci-ráadással. Ebből az estéből a „hazai” Les Préludes, de különösen Csajkovszkij hatodikja él bennem. Talán azért is, mert Muti rácáfolt arra, hogy az orosz zeneszerzőket igazán csak a szláv lelkek értik. Számos egykori és mai nyugati karmesteróriás minden igyekezete, az orosz művek árnyalt, pontos, már-már kényszeresen tüchtig megszólaltatása dacára kívül marad a „kelet-európain”. Muti nem. Ő ezt is érzi. Az élet-halál mezsgyéjén járó szimfónia keltette döbbenetcsönd hasonló volt ahhoz, amit Claudio Abbado ért el 2004-ben a Zeneakadémián Mahler kilencedikjével.

A Chicagói Szimfonikus Zenekar európai turnéjának egyik állomása január 24-én Budapest volt. Riccardo Muti leköszönő vezetőként, de immár az amerikai együttes örökös tiszteletbeli zeneigazgatójaként vezényelt itáliai tematikájú estet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Lassan nyolcvanhárom éves. Hosszan váratja a közönséget, mielőtt megjelenik a pódiumon. Kicsit kínossá, erőltetetté kezd válni ez a „hatásszünet”, de aztán a korát kényesen palástoló, peckes járással jön, és lendülettel lép fel a pulpitusra.

Philip Glass The Triumph of the Octagon (A nyolcszög diadala) című műve, amelyet az amerikai szerző a chicagóiak számára komponált, magyarországi bemutató. Ez is egyike Glass ártalmatlan repetitív kompozícióinak. Kellemes, könnyen befogadható darab. Végtelen hullámzás, amely egy ponton hirtelen a szokásos glassi „és így tovább”-bal ér véget. Alig több mint tíz perc, de ennyi is bőven elég belőle. Udvarias, unott taps. Letudtuk, jöhet végre a „rendes program”. Mendelssohn IV. (A-dúr, „Olasz”) szimfónia; nyitótételének népszerű dallamával azonnal a mediterrán derű áramlik be. Minden muzsikus, hangszercsoport a legmagasabb minőséget képviseli, csodálatos az összjáték; ez persze a világ egyik legjobb zenekarától alapelvárás. Muti a szokásos, apró részletekre figyelő, hűvös eleganciájával irányít; a tételek végén cseppet meghajol a zenekar felé, a bölcsek tekintélyével nyugtázva a teljesítményt. Valami mégis hiányzik. Lorin Maazelnél volt hasonló érzésem; a turnéra vitt, alaposan bepróbált, sokszor eljátszott darab kétségtelenül makulátlanul szól, de ez nem a földöntúli éteriség, „csak” a technikai biztonságból fakadó gépies pontosság. Egészen a scherzók játékosságát idéző negyedik tételig kell várni, hogy olyan történjen, ami tükrözi e nagyon várt esemény presztízsét.

A szünet után Richard Strauss fantáziája, az Itáliából viszont már ünnep. Talán azért is, mert úgy hisszük, jól ismerjük a századfordulós német komponista valamennyi szimfonikus költeményét. Kiderül, mégsem. Az Aus Italien így a felfedezés örömével is jár. Késő romantikába oltott impresszionizmus. Muti interpretációjánál eszményibb ismerkedési lehetőséget nehéz lenne elképzelni.

A harsány, lelkes reakciót kiváltó est végén a Maestro angolul szól a közönséghez. Komolyságát, távolságtartását rendre konstatálva most meglepő közvetlen, viccelődő stílusa. Felidézi, hogy 1971-ben vezényelt először Magyarországon, Bécsből vonattal utazott „Mishkolcra”. Artikulálva, a félreértést kizárva ejti ki a számára Isten háta mögötti város nevét. Aztán megemlékezik a Toscanini-kortárs Sergio Failoniról, a budapesti operaház univerzális olasz karmesteréről is. Innen köt át Puccinire, aki száz éve, 1924-ben halt meg. Tiszteletére szólal meg ráadásként a Manon Lescaut intermezzója. És ez a hat perc lesz a fénypont, amelyet örökre megjegyzünk. Bennem pedig erősítette a meggyőződést, hogy a zene Puccinival ért a zenitjére: a (késő) romantika betetőzése, az impresszionizmus virágzása és a modernizmus kezdete. Puccini kvintesszencia, ami Mutival ennek abszolút igazolása.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Todd Rosenberg, Chicago Symphony Orchestra (Müpa)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.