Dalok és szerepek – Interjú Orbán Bori énekes-színésznővel

– Énekesnőnek vagy inkább színésznőnek tartja magát?

– Gyerekkoromban azt gondoltam, az egyedüli, amihez közöm lehet, az éneklés. Felnőtt koromra, két zenei konzervatórium elvégzése után egyértelművé vált, hogy minden nehézségével és szépségével együtt valóban ez lehet az igaz út számomra. Amikor egy iskolai program révén eljutottam színházba, csodálattal bámultam a színészeket, bátornak és könnyednek láttam őket, s úgy éreztem, erre én képtelen lennék. Tulajdonképpen néha a mai napig előjön bennem ilyen gondolat, miközben megadatott az a kegyelem, hogy jelenleg mindkét szakmát gyakorolhatom és tanulhatom: így már kimondhatom, a színészet ugyanolyan fontos lett számomra, mint az éneklés.

– A hangja lebilincseli a hallgatóit, mondhatni van egy rajongótábora. 2021-ben lemeze is megjelent a Gryllus Kiadónál. Számított ilyen sikerekre?

– Édith Piaf világa és a régi sanzonok kultúrája a legkedvesebb számomra. Sokáig megpróbáltam utánozni az utánozhatatlant, mert Piafot nem lehet utánozni, a hangja minden kis rezdülésében érezhető, amit megélt, amin keresztülment, valamint a mérhetetlen erő, az érzelmek sokasága. A sanzonestjeinkkel egyértelműen az a célom – erre az utóbbi időben jöttem rá –, hogy valamiképpen visszahallhassam a múlt hangjait, harmóniáit, mind a hangszerelésben, mind az éneklésben. Ilyen értelemben ez tényleg egyfajta utánzás, hiszen megpróbálom újrateremteni a múltat, már amennyire ez lehetséges. A jelenkor harmóniái ezeket a hangulatokat nem tudják visszaadni számomra. Persze nyitott vagyok más igényes stílusokra, és részt veszek más zenei projektekben is, de a sanzonestjeinken ez a célom, és érzékelem, hogy a közönségnek is hiányozhat ez a 21. században.

2019-ben a budakalászi művelődési házban kiváló kollégámmal Pánczél Kristóffal (aki énekel és zongorán kísér) sanzonestünk volt. Isteni kegyelem, hogy itt felfigyelt rám Miquéu Montanaro francia (okcitán) zeneszerző, és a beszélgetéseink alapján írt egy lemeznyi zenei anyagot a gyermek- és ifjúkoromról.

– Ahogy Piafot, úgy ezeket a dalokat is franciául énekli.

– Így igaz. Olykor kérdezik tőlem, hogy miért nem énekelek többet magyarul. Úgy érzem, ezeknek a sanzonoknak a hitelessége az eredeti nyelven tud igazán megteremtődni. Ez persze szubjektív gondolat, csak a saját érzéseim alapján mondom ezt, mert igazán úgy tudok belekerülni abba a régi miliőbe, ha franciául énekelek. Így létrejön számomra az az állapot, mintha ott lennék, mintha kilépnék a jelenből, s közben mégis a saját, személyes élményeimet adom át a közönségnek. A magyar sanzonok az utóbbi években kerültek közel hozzám, Karády Katalin dalai, illetve a háború előtti magyar dallamok is nagyon a szívemhez szólnak. Sokáig elzárkóztam a magyar daloktól, magam sem pontosan értem, hogy miért, pedig többen biztattak.

– Mit jelent most Önnek a színház? Egy életrajzi játékban többször is alakította már Piafot, a színházban Nápolyi Johanna királynőként áll a színpadon, és Wass Albert történelmi darabjában egy megalázott erdélyi lányt jelenít meg. Az utóbbi előadásban van egy jelenete, amelyben a szerepe szerint megőrül. Az alakításától futkos a nézők hátán a hideg.

– A színház, most már talán kimondhatom, igazi otthont nyújt. Rengeteget jelent nekem, hogy tanulhatok a partnereimtől, az energiák folyamatosan újrateremtődnek, kiváló színészek vesznek körül, akik nagyon sokat segítettek és segítenek. Andrási Attilának, az Udvari Kamaraszínház igazgató-rendezőjének rengeteget köszönhetek. Ő fedezett fel, bízott bennem, egyre komolyabb feladatokat ruházott rám, és rengeteg segítséget kaptam tőle a karakterek megformálásához.

– Hogyan bírja a kettős terhelést? Egyik este sanzonok, jazz vagy filmdalok, másnap mélyen átélt teátrumi jelenlét.

– Isten segítségével. Hittel próbálom élni az életemet, ez ad erőt a munkámhoz. Nem egyszerű ez, folyamatosan gondozni kell a hitet, és nem szeretnék álszent lenni, nem mindig könnyű megtartani. De annyi csoda történt már velem az eddigi pályám során, annyi segítséget kaptam, hogy nem lehetek eléggé hálás.

– Öntől még meg merem kérdezni: hány éves?

– Huszonnyolc leszek a nyáron.

– Mit szeretne elérni az életben? Vannak nagy álmai?

– Most elsősorban az, hogy béke legyen a világban, ennél fontosabb vágyam nem lehet, hiszen az emberiség jövőjéről van szó. Nem tudom, mit hoz az én privát jövőm. Pár éve még nem gondoltam, hogy színházi előadások fontos szereplője lehetek, de most már azt szeretném, hogy meg tudjak felelni az előttem álló, még ismeretlen, újabb kihívásoknak. Énekesként pedig még több koncertet, fellépést kívánnék magamnak, magunknak. Pánczél Kristóffal jelenleg egy új lemezen dolgozunk együtt a Valami Swing zenekarral. A régi francia dallamokat, sanzonokat jazzes hangszerelésben az általuk játszott hot jazz & cool swing stílusban adjuk elő.

Ha megadja mindezt az ég, nagyon hálás leszek, de így is az vagyok mindenért, amit eddig elérhettem.

Szöveg: Kelecsényi László

Fotó: Sandro Valentini (portrék), Andrási Ariel 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. május 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.