Egész ember a sok félember között – Fényes Adolf emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában

Úgy tűnik, mintha búcsúzna a világtól, az élettől, és persze tőlünk is, hiszen ránk néz a szürke, ólomnehéz égbolt alól. A csend képei – találó címet kapott a kamarakiállítás, amelyet a művész halálának nyolcvanadik évfordulójára rendezett a Nemzeti Galéria. Akurátorok Plesznivy Edit és asszisztense, Horváth Ágnes voltak.

A festmény 1940 körül készült, Fényes ekkor még nem tudhatta, mit hoz a jövő, milyen lesz 1944 tele, 1945 januárja. Fiatalabb kortársai közül Szűr-Szabó József karikaturista, festőművész mesélte nekem a hetvenes években: „Utoljára a gettóban látták a Fényes bácsit, nagyon leromlott állapotban, rongyosan, lesoványodva. Később, márciusban meghalt a megpróbáltatások következtében a Nagymező utcai műtermében.”

Egy másik kép a szemközti falon kissé jobb kedvre deríthet bennünket. A címe egyszerűen csak ennyi: Mákos kalács (1910). A vásznon hétköznapi tárgyakat láthatunk egy fehér abrosszal letakart, kör alakú asztalon. A címadó sütemény festett tányér és kancsó, bögre és pohár, meg egy kifli társaságában foglal helyet. Ha közel megyünk a képhez, láthatjuk a kimunkált, finom naturalizmust és a végtelen egyszerűséget. Ne feledjük, nagyon szegény világban, a századforduló első évtizedében készült a festmény, amikor egy kifli, pláne egy szelet mákos kalács sokak számára megbecsült eledel lehetett.

Fényes Adolf a művelt polgár mintaképe volt, ez jól érzékelhető a kiállításon bemutatott, róla készült fényképeken is. Az egyiken öltönyös úriemberként jelenik meg, kalapban, bottal a kezében. Egy másik fotón a műtermében láthatjuk fehér köpenyben, palettával, a festőállványa előtt állva, 1929-ben.

Tagja volt a legfontosabb művészköröknek és a Japán kávéház művészasztalának. Lechner Ödön, Ferenczy Károly, Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József baráti köréhez tartozott. Herman Lipót A művészasztal című könyvében többször is megemlékezett róla, és jó néhány rajzán is megörökítette Fényest az Abbázia, a New York vagy éppen a Japán kávéház asztalánál. Herman ezt írja könyvében: „Az Abbázia kávéházi művészasztalról hadd mondjam el sürgönystílusban ezt a két történetet: Fényes Adolfról terjesztik az asztalnál, hogy miután a művész takarékos ember, viszont a szolnoki művésztelepen a villanyért nem kell fizetni, Fényes éjjel-nappal égeti a villanyt, de hogy a fény ne zavarja, éjszakára fekete szemüveget vesz fel.” A másik történet, Herman szerint: „Fényes Adolf a modellek réme. Harmadfél órája festi a nőt, s mikor az már nagyon elfárad, így szól hozzá: – Most lemehet pihenni. – A lány indul, de miután jó a mozdulata, ezt is rajzolni kezdi. Tíz perces rajzolás után megszólal Fényes: – No, most ám elég volt a pihenésből. Álljon vissza!”

De térjünk vissza a kiállítótérbe, hiszen bőven akad itt látnivaló; bár a hely kevés, a kurátorok a festő valamennyi korszakát igyekeztek bemutatni. A Szegény emberek élete-ciklus első darabja az Anya című olajfestmény 1901-ből. Egy mezítlábas fiatal nő öleli magához gyermekét. Ez a kép még nem a finom naturalizmus jegyeit mutatja, itt durvább, nagyvonalúbb Fényes ecsetkezelése, és ez jobban is illik a témához. A semleges, barnás-szürkés tónusú háttér kiemeli az anyát és a gyermeket is. Egy másik, egész alakos képe, a Duzzogók szegény parasztfiatalokat ábrázol. A Hazatérő testvérek és a Szegények ebédje is ebből az időszakból valók, de már egy másik ciklushoz tartoznak, amely a Napfényes korszak  címet viseli (1905–1906). Fényes legtöbbet reprodukált képei közé tartoznak a Kisvárosi utca, a Testvérek ésa Varró parasztlány című művek.

Fényes Adolf előszeretettel festette a kisvárosok hangulatát, ezt mutatják a Szentendrei táj vagy a Kisvárosi délelőtt című képei. Vácon is dolgozott, hiszen ott is hasonló hangulatokat talált, mint Szentendrén.

Ha továbbmegyünk a tárlaton, láthatjuk, hogyan változott Fényes témaválasztása, milyen volt kikacsintása a romantika felé. Egy hosszú életbe sok minden belefér, nem szükséges mindent ugyanúgy csinálni, mint a kezdetekkor, az indulásnál. „A 19–20. század fordulóján a modernizmus iránt elkötelezett hazai alkotói körben kitüntetett hely illette meg Fényes Adolfot, akinek munkássága a realizmustól az impresszionizmuson és a posztimpresszionizmuson át mintegy négy évtizedet ölel fel: Fényes Budapesten, Weimarban és Párizsban tanult, majd Benczúr Gyula mesteriskolájának növendéke lett. Európa-szerte számos tanulmányutat tett, élénk figyelemmel kísérte a kortárs tendenciákat, de festészetében nyomot hagyott a művészettörténeti korszakok és a klasszikus mesterek beható ismerete is. Aktívan részt vett a korszak művészeti életében, Szinyei Merse Pál és Lechner Ödön Japán kávéházban fenntartott híres művészasztalának közkedvelt figurája volt. Alapítója és sokáig tanára volt a szolnoki művésztelepnek” – olvashatjuk Fényes Adolf életútjáról.

A bemutatott csendéletek és kispolgári enteriőrök közül kiemelkedik a Vasárnap délután (1930) című kép: a terített asztal mellett, a falon, a tányérok között, ott láthatunk egy, a feltámadt Krisztust és az angyalokat ábrázoló színes olajnyomatot is. Akkoriban a legtöbb keresztény család lakásában, városban és vidéken egyaránt, megtalálható volt valamilyen Krisztus-ábrázolás: Jézus Szíve, Krisztus az olajfák hegyén vagy, mint Fényes festményén, a feltámadt Krisztus.

Érdekes kísérletnek mondanám a Mózes vizet fakaszt a sziklából (1914) című képét, amelyen látszik, hogy Fényes Adolfra is hatással volt némileg a harmincas évek újklasszicizmusa. Az egyik legszebb műve a Májusi táj (vonuló katonák) című. Ezekben az években a valóság ábrázolásától kissé elfordulva álomszerű, naiv kidolgozású, dekoratív mesevilágot épített. Leggyakoribb témái bibliai történetek, történelmi ihletésű kompozíciók, elképzelt középkori városok voltak.

Fényes Adolf műterme ma is megvan Budapesten, a Nagymező utcában, az egykori Ernst Múzeum legfelső emeletén. A mester emlékét márványtábla őrzi a ház falán.

„Fényes, az ember, épp oly értéke a magyar művészeti életnek, mint Fényes, a művész. Érdeklődését, fogékonyságát nem foglalják le saját művészeti céljai és törekvései. Tud visszapillantani a múltra, és tud végigtekinteni a jelenen. Ízlése, érzéke sehol sem hagyja cserben. Olyan elfogulatlanul, olyan elevenen látja a múltat, mintha körülötte élnének, szeme előtt dolgoznának a klasszikus mesterek. És nem ér véget számára a világ a művészet birodalmának határánál. Az élet egész színjátéka érdekli, »comédie Humaine«, mint Balzac mondta. Tanulságos és élvezetes hallgatni Fényes leszűrt nézeteit, finom észrevételeit, plasztikus szavait a művészet problémáiról, emlékeiről, újdonságairól. És akkor is érdemes melléje telepedni, ha némelykor szavakkal, és nem ecsettel festi le Budapest egyik-másik érdekes alakját. Nem csupán az emberek külső formáival szemben éles és finom Fényes pillantása. Az emberi vágyaknak és hiúságoknak, csalódásoknak és önáltatásoknak éppúgy gyökerükig lát, mint ahogy nyitott könyv előtte a természet formakincseinek minden változata. Fényes egész ember a sok félember között, a mi kicsinyes világunkban, és emberileg is az a legszebb rajta, ami a legnagyobb értéke művészetének: az egyszerűség.” (Feleky Géza: Fényes Adolf, 1916)

Fényes Adolf emlékkiállítása 2026. január 11-éig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.