Eisenach és a Wartburg – A szent, a lovag és az ördög

A későbbi Árpád-házi Szent Erzsébet azonban nem az egyetlen híres történelmi személyiség, akinek a nyomába szegődhetünk a Németország közepén fekvő tartományban. Luther és Goethe, Bach és Telemann, Liszt és Wagner egyaránt formálta Eisenach és Türingia kulturális arculatát.

Hier wohnte Goethe, azaz Itt lakott Goethe. Egyike volt ez az első német mondatoknak, amelyeket megtanultam, amikor gyerekkoromban a szüleimmel Eisenachban és környékén jártunk, olyan sok ház falán jött szembe velünk ez a felirat. Az emléktáblák gyakoriságából már akkoriban megállapítottam magamban, hogy erélyes és fáradhatatlan ember lehetett a weimari államminiszter: folyton jött-ment, egyszer itt bukkant fel, egyszer ott. Mint az utókor nem kevésbé szorgos kutatói összeszámolták, Eisenachban összesen tizennyolc alkalommal fordult meg. Többször járt fent a Wartburgban is, és az ő fejében fogamzott meg először az ötlet, hogy a várban művészeti múzeumot kellene berendezni.

Luther és a Biblia

A város fölötti hegyen magasodó erődítmény Goethe idejére ugyan hadászati fontosságát már rég elveszítette, kulturális és történelmi jelentőségét azonban épp akkoriban, illetve valamivel később, a romantika idején kezdték újra felfedezni. Elsősorban ez vonzza a mai turistákat is, akik május vége óta újra szabadon – és ingyen – látogathatják a kinti épületrészeket, és nézhetik meg a Luther száműzetésben. Hétköznap a Wartburgban, 1521 című időszaki kiállítást.

Hiszen kerek, ötszázadik évfordulójára emlékezünk annak, hogy a wormsi birodalmi gyűlésről kimenekített Luther átmenetileg biztonságos otthonra talált a várban. Egykori szobája falán, az íróasztala fölött most is ott lóg az a portré, amelyen György lovagként, dús barna szakállal örökítette meg őt a szász választófejedelem udvari festője, Lucas Cranach. A feljegyzések szerint az álruhában és álnéven rejtőzködő Luther hamar belerázódott a lovagi életbe. Eljárt vadászni, lovagolni, szamócát szedni, lent a városban pedig könyveket kölcsönözni a ferences barátoktól, akikre talán diákkorából emlékezhetett, amikor egy ideig Eisenachban járt iskolába. Személyes biztonságáról a várkapitány gondoskodott, aki mellett megtanulta nemes úrhoz illően sokatmondóan simogatni a szakállát, és fenyegetően a kardja markolatán tartani a kezét, csak arról nem sikerült leszoknia, hogy ha könyvet lát, érdeklődve belelapozzon.

Fából ácsolt, egyszerű íróasztala mellett kezdett bele abba a korszakalkotó vállalkozásba is, amelynek során egyedül, szakkönyvek és szótárak segítsége nélkül németre fordította az Újszövetséget. Munkája eredményeként a ma szeptemberi testamentum néven ismert első kiadás 1522 őszén, a lipcsei könyvvásárra jelent meg, és azonnal nagy sikert aratott. Viszonylag magas ára ellenére az első háromezer példány három hónap alatt elfogyott, és decemberben már a második utánnyomás (a decemberi testamentum) került ki a nyomdából. A szakemberek a mai napig elismerően emlegetik, milyen gyorsan és alaposan dolgozott Luther: hogy a megfelelő szavakat használhassa, felkereste a mesterembereket a műhelyükben, és kifaggatta őket a szerszámaikról, a bibliai történetekben szereplő drágakövek beazonosításához pedig a választófejedelem kincstárából kölcsönzött ki ékköveket. 

Wartburgi tartózkodásának leghíresebb legendája az ördöggel való viaskodásáról szól, akit állítólag úgy űzött el, hogy hozzávágta a tintatartóját. Igaz-e a história vagy sem, azt ennyi idő távlatából már senki nem tudja megmondani, de hogy Luther valóban úgy érezte, gyötri őt az ördög, arról maga számolt be az Asztali beszélgetésekben megörökített történetben. Eszerint a várban őrá vigyázó két nemesifjútól egy zsák mogyorót kapott ajándékba, és időnként eszegetett belőle, éjszakára azonban bezárta egy ládába. Aztán egy este „levetkőztem a szobában, elfújtam a mécsest, bementem a hálókamrába és ágyba bújtam: hát, egyszerre csak jönnek felém a mogyorók, repül egyik a másik után, és keményen odakoppan a gerendához, és zörög az ágy végében. De én rájuk se hederítettem. Amikor aztán egy kicsit elaludtam, hát, akkora dörömbölés támadt a lépcsőn, mintha félszáz hordót gurítanának le rajta, miközben tudtam, hogy a lépcső láncokkal és vasrudakkal úgy el van zárva, hogy senki nem jöhetett föl rajta, nemhogy annyi sok hordó legurulhatott volna. Fölkelek, kimegyek a lépcsőhöz, hogy lássam, mi folyik itt; hát, a lépcső le volt zárva. Akkor így szóltam: »Akkor uralkodj, ha úr vagy!« És Krisztus Urunknak ajánlottam magamat, akiről írva áll, ahogyan a 8. zsoltár mondja: »mindent a lábai alá vetettél« (Zsolt 8,7), és azzal visszafeküdtem az ágyba.”

Legendák és muzsikusok

Jó háromszáz évvel korábban Krisztusnak szentelte az életét a magyar látogató számára legkedvesebb wartburgi lakos is, a későbbi IV. Béla király húga, Erzsébet. A kislány négyévesen került későbbi apósa udvarába, és irgalmas szíve hamar megmutatkozott. Saját kezűleg fonta meg a gyapjút, amiből a szolgálóival együtt szövetet szőtt, és szétosztotta azt a szegények között. Megmosdatta és felöltöztette a halottakat, és gondoskodott a temetésükről. A Wartburg lábánál kórházat hozott létre, ahol maga is részt vett a betegek ápolásában. A gyerekeket különösen szerette, a beteg vagy sérült kicsiket az ölébe vette, játékokat vásárolt nekik. Amikor a környéken éhínség tört ki, megnyittatta a tartománygrófság gabonaraktárait, és szétosztotta az élelmet az éhezők között. 

A róla szóló legismertebb történet a rózsalegenda, amelyet Liszt Ferenc is megörökített oratóriumában: eszerint amikor az asszony a férje kérdésére azt válaszolta, hogy a kötényében rózsákat visz, nem pedig kenyeret a rászorulóknak, a kenyér valóban rózsává változott. Így ábrázolja őt a Wartburgban látható szobra is. A korabeli feljegyzések azonban arról tanúskodnak, hogy a valóságban a tartománygróf és felesége, bár előre elrendezett módon kerültek egymás mellé, boldog házasságban éltek, és Lajos a fiatalasszony segítő munkáját is támogatta. 1223-ban például közösen alapítottak kórházat Gothában, és olyan gazdagon látták el földbirtokokkal, hogy azoknak a jövedelméből az intézmény hosszú távon megélhetett. Egy másik történet szerint Erzsébet a férje távollétében annak az ágyába fektetett egy bélpoklost, hogy éjjel-nappal ápolni tudja. A hazatérő Lajost érthető módon nem töltötte el örömmel ez a hír. Ám amikor belépett a hálókamrájukba, „Isten felnyitotta a belső szemét, és a megfeszített Krisztust látta az ágyában feküdni. Akkor így szólt a feleségéhez: Erzsébet, kedves nővérem, ilyen vendégeket gyakran az ágyamba fektethetsz, hálás vagyok érte!” – írja a korabeli életrajz.

A középkori Wartburgot azonban nemcsak később szentté avatott úrnője tette híressé, hanem lovagi költői, a minnesängerek is, akik dalnokversenyeken mérték össze a tudásukat. Ők ihlették Wagner Tannhäuser című operáját, amelyet az eredeti helyszínen, a vár dísztermében is meghallgathatunk. Hasonlóan különleges élmény lent a városban, Johann Sebastian Bach szülőházában részt venni a korabeli hangszereket megszólaltató hangversenyen vagy a Szent György-templomban egy istentiszteleten. Bach koráljai sehol másutt nem szólhatnának hitelesebben, mint abban a templomban, ahol megkeresztelték, ahol kisfiú korában énekelt a gyerekkórusban, és ahol az orgonán százharminckét éven át az ő családtagjai muzsikáltak.

Szöveg és fotó: Mörk Leonóra

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.