Bűn és megbocsátás

Kultúra – 2020. július 25., szombat | 15:05

A Corpus Christi azon kevés alkotás közé tartozik, amelyek bemutatójára a járványhelyzet ellenére sor kerülhetett. Ennek csak örülhetünk, hiszen Jan Komasa filmje drámai erővel beszél ember voltunk két fontos spirituális sarokpontjáról: a bűnről és a megbocsátásról.

A húsz év körüli Danielt (Bartosz Bielenia) a javító-nevelő intézetből próbaidőre egy vidéki fűrésztelepre küldik dolgozni. A fiú álma, hogy egyszer pap lesz belőle, ám büntetett előélete miatt erre nincs semmi esélye. A faluba érve betér egy templomba. Itt szóba elegyedik egy lánnyal, akinek – talán azért, hogy imponáljon neki, talán azért, hogy egy pillanatra ne az elítéltet lássák benne – azt állítja magáról, hogy pap. A helyi plébánosnak kapóra jön a fiatal kolléga, akit megkér, hogy helyettesítse addig, amíg elutazik egy – a püspöke elől titkolt – orvosi vizsgálatra. Daniel vállalkozik a feladatra, annak ellenére, hogy a ministráláson kívül más egyházi szolgálatnak eddig – értelemszerűen – még nem jutott a közelébe.

Tomasz atya – Daniel a börtönlelkész nevét használja a falubeli tevékenysége során – természetesen egészen másként viselkedik, mint ahogyan a papok szoktak. A falubeliek jól fogadják ezt az új hangvételt, tetszik nekik a fiatal pap közvetlensége. Nem sejtik, hogy a fiú „prédikációi”, megnyilvánulásai honnan nyerik erejüket.

Daniel először azt gondolja, csak a saját démonaitól kell megszabadulnia, ám a falu lakóit megismerve rádöbben, hogy mindannyian súlyos lelki terheket cipelnek.

Nem messze a templomtól van egy tabló, amelyen hat fiatal arcképe látható. Mint megtudjuk, nemrég egy autóbalesetben életüket vesztették, frontálisan ütköztek egy másik járművel, amelynek a vezetője, egy helyi férfi szintén meghalt. A fiatalok hozzátartozói és az özvegy közötti feszültség mellett Danielnek a polgármester hatalmi törekvéseivel is szembesülnie kell.

Corpus Christi néhol nyers realizmusa folyamatos feszültségben tartja a nézőt. Ahogyan a valóságban, úgy a filmben sincs abszolút jó vagy rossz ember; a karakterek reálisak, még a hatalmát féltő és gazdagságát építő polgármester is pozitív szerepet játszik, amikor közvetíteni próbál a hozzátartozók és az özvegy között. A realizmus erejét nagyban növeli a színészek letisztult, sallangmentes játéka. Egy szirupos történetben mindenki meglelné a lelki békéjét, Danielt pedig felvennék a szemináriumba. Ez azonban nem lenne hiteles. A „Ki volt a felelős a balesetért?” kérdésre sem kapunk egyértelmű választ, de annyit megtudunk, hogy az áldozatok akár tettesek is lehettek.

„Sokan vannak, de csak kevesen hisznek” – mondja a plébános Danielnek, amikor a falubeli hívek létszámáról érdeklődik. A vallás külsődleges megnyilvánulásaiban nincs hiány: mindenütt feszületeket és Mária-szobrokat láthatunk. A legtöbb, buzgón templomba járó falusi mégis olyan, mint „a meszelt sír”. Daniel olykor extravagáns viselkedése azonban kizökkenti őket ebből az állapotból. Azt, hogy végül kiben mit mozdít meg a fiatal „pap” őszintesége, csak sejthetjük, ám az biztos, hogy senkinek a lelke nem marad érintetlen.

Annak, aki feloldozást remél Istentől, önmagával is meg kell békélnie. Ám, amint azt Daniel egy alkalommal kijelenti,

a megbocsájtás nem felejtést jelent – ha nem szeretetre épül, nem ér semmit.

Bár a falu lakói közül néhányan megteszik az első lépéseket az irgalom felé, bűneik hatásaitól ők sem szabadulhatnak meg. Daniel sem válik egy csapásra patyolattisztává, sőt tetteinek következményei ide is utána jönnek. Daniel – csakúgy, mint Krisztus tette a világgal – feláldozza magát azért, hogy a falubeliek számára megnyíljon a kiengesztelődés útja. Az utolsó képkockákat nézve elgondolkodunk: vajon ő bocsánatot nyer-e valaha?

Fotó: Imdb.com

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. július 19-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria