Fiú, szárnyakkal – Gondolatok a Bird című filmről

A nyitóképen távolba röppenő madarakat látunk egy rács mögül. Bailey (Nykiya Adams) figyeli őket egy vasúti felüljáró vasrácsos tetejéről. Irigyli a szabadságukat? Vágyik az égbe? Vagy egyszerűen csak szemlélődik? Eldönthetetlen, és erről a további cselekmény, pontosabban annak hiánya sem világosít fel minket. Rendhagyó filmélményre érdemes tehát készülnünk, amely viszont hézagmentesen illeszkedik a rendezői életműbe. Andrea Arnold legkedvesebb forgatási helyszíne ugyanis a saját szülőföldje, hősei pedig – csakúgy, mint egykor maga is – hontalan, csellengő alakok. Bailey is jórészt céltalan lófrálással tölti a napjait – ha éppen nem különféle anyáktól és apáktól származó testvéreit kell istápolnia, megteremtve legalább a hazug látszatát egy normális életnek.

Útját esőáztatta rétek, lepusztult, telegraffitizett lakótelepek és rozsdás műtárgyak szegélyezik – mintha az angliai Kent megye helyett Borsodban járnánk. Ez maga a szegénységtől sújtott, kilátástalan szegregátumok világa.

A körülötte élő állatokat telefonjával felvevő lány azonban egyszer csak egy különös fiúba botlik. Bird (Franz Rogowski) kezdettől fogva furcsán viselkedik, nem tudni, mentálisan sérült-e, vagy szociálisan éretlen. A két fiatal között szép lassan csöndes szövetség formálódik, s a tétlen napok, hetek után mintha egyfajta cél is kikristályosodna előttük: megkeresni az apát.

Bailey-nek kéznél van egy: Bug (Barry Keoghan), aki jószívű, de végzetesen felelőtlen, gyerekeszű. Aktuális csajával éppen az esküvőjüket tervezik, mégpedig úgy, hogy egy békafaj pszichoaktív hatású váladékát leszívva tennének szert némi jövedelemre. Igazi proliszerelem az övék, amelyből az őszinteség nem, az érettség azonban annál inkább hiányzik. Lánya tehát nincs kisegítve vele. Bird pedig, némi közös nyomozás után, rátalál egy férfira, akit az édesapjának hisz. Ő egy hosszú és fájdalmas jelenetben megtagadja a fiút, miközben a néző végig bizonytalan: vajon tényleg ő az apa, vagy csak hinni szeretnénk?

Ez a lebegtetés a túlnyomó részt amatőr szereplőket mozgató rendező egyik gyakran alkalmazott eszköze. A táj időtlennek tűnik: ha főhősünk kezében nem lenne okostelefon, nem tudnánk megmondani, hogy a múlt század hetvenes éveiben, az ezredfordulón vagy éppen napjainkban járunk-e. Mindez szimbolikus: a nyomor és a roncsolt emberi kapcsolatok fájdalma független a történelmi koroktól, nyílt megmutatkozásuk emiatt húsbavágó. A szereplőket imbolyogva követő kamera, a szűk képarány és a vágatlanság érzetét keltő, szinte valós időben pergő cselekmény csak ráerősít erre a hatásra.

Mindegy, mit gondolsz, kedves néző, a kortárs társadalom valós vagy kívánatos viszonyairól, a kiszolgáltatottság itt van, karnyújtásnyira tőled.

Filmünk elháríthatatlanná fokozza e szembenézést: a fizikai erőszak hirtelen kitörő jelenetei talán ezért annyira sokkolóak.

A Bird igazi ereje abban rejlik, hogy szereplői helyett azok környezetét beszélteti: a lepusztult vidéket, a koszos lakásbelsőket, a kurta vakkantásokkal, durván kommunikáló rokonokat és a hétköznapi célok rendjének teljes hiányát. Eleven, mégis elemelt kallódás ez.

Bird áttetsző figurája pedig – ellentétben Bruno Ganz angyalának háztetőnézőpontjával – mintha alulnézetből figyelné az emberi világot. Wenders embernek lenni vágyó angyalról, Arnold pedig egy köztünk, emberek között vergődő kívülállóról mesél.

Sokáig úgy tűnik, Bird sorsa egyenes vonalban halad a tragikus áldozathozatal felé, aztán egy ponton megfordulnak a történések: a fiú egy dulakodásjelenetben megvédi Bailey-t, a mágikus realizmus terébe lökve a cselekményt. A csodát pedig nem kell magyarázni. Ki tudja, talán még az is elképzelhető, hogy köztünk is jár néhány különös fiú, szárnyakkal.

Andrea Arnold: Bird, BBC Film/BFI, 119 perc, 2024.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.