Holdkapun át Keletről Nyugatra – Seiji Ozawa megkésett köszöntése

A lassan húsz éve működő és a világ majd minden jelentős klasszikus előadóját vendégül látó Művészetek Palotája kevés tartozásainak egyike, hogy korunk legendás karmesterei közül ő és James Levine már nem jutott el Budapestre.

Ahogy a párszi Zubin Mehta India, illetve az Izraeli Filharmonikus Zenekar vezetőjeként a „Közel-Kelet”, Myung-whun Chung pedig (Dél-) Korea első igazán zenetörténeti, sőt történelmi jelentőségű karmestere, úgy az 1935-ben, a kínai Mukdenben (ma: Senjang) született Seiji Ozawa Japán „nyugatias” kulturális életének büszkesége lett. A Távol-Kelet nagy úttörői ők, igazi legendák, kortanúk, akik minden kontinensre kiterjedő, káprázatos karriert futottak be. Mehta sokszor járt Magyarországon, Myung-whun Chung is már többször, Ozawa sosem. És immár pótolhatatlanná vált e kulturális mulasztás. Pedig még a közelben is „ügyelt” egy ideig, ugyanis 2002 és 2010 között Bécsben a Staatsoper zeneigazgatója volt. Hosszú pályafutása során ráadásul magyar szerzőkkel is behatóan foglalkozott, Liszt- és Kodály-darabokat is vezényelt, de elsősorban Bartókot. (A kékszakállú herceg vára 2011-es előadásfelvétele diszkográfiájának utolsó tételei közé tartozik.) A San Francisco Symphonyval 1975-ben ő mutatta be Ligeti György San Francisco Polyphony című művét. És ha már világpremierekről esik szó, Ozawa kapcsán mindenképpen meg kell említeni „atyai mesterét”, a 20. századi francia zene misztikusát, Olivier Messiaent, aki rábízta fő művének, az Assisi Szent Ferenc című terjedelmes (közel négyórás) operájának 1983-as párizsi ősbemutatóját. Ozawa végig hű maradt Messiaen örökségéhez, és beavatottként előszeretettel tűzte műsorra egyebek mellett a Turangalîla-szimfóniát.

Az utóbbi húsz évben már különböző betegségekkel és korral járó nyűgökkel küzdött, többször műtötték, ezzel együtt sokáig vezényelt. Japánba hazatérve tanított, kurzusokat vezetett, szervezett és egy zenei fesztiválnak adta a nevét, szakmai tudását. A róla készült fotók tanúsága szerint lassan elfogyott. Eleve „áttetsző”, aszketikus művész volt; alacsony, derűs, izgékony, kortalan, kifinomult... Megfelelt annak a sztereotípiának, ahogyan általában a japánokat látjuk. Védjegyévé vált „bukósisakja”, hosszúra hagyott sörényhaja, amely idősödve őszülő, szélfútta boglyaként keretezte arcát.

Milyen különös az ember! Elégedetlenség, hálátlanság, bőségzavar…? A bécsi operaházban több előadásban sikerült „kifogni” őt; és ha nem is fanyalgással, de mindig egyfajta beletörődéssel nyugtáztuk: „Ozawa vezényel. Na, meglátjuk…” Akkor csak egy volt Abbado, Maazel, Muti, Barenboim, Mehta, Gergiev, Thielemann mellett; vagy után. Mert Ozawa a távol-keletiségével is inkább különös volt, semmint különleges. De kétségtelenül természetes. Minden értelemben. Ösztönös művész? Lehet, hogy ez, az ösztönösség, a tiszta egyszerűség, a szerzők iránti alázat volt a titka? Nem fogtuk fel a nagyságát, a nyugati zene iránti saját(os) érzékenységét. Rendre csak azt reméltük, hogy e karikatúraszerű kis figura majd nem finomkodja el Csajkovszkijt, Janáčeket, Richard Strausst.

A háborús pusztítás után renovált Staatsoper megnyitásának ötvenedik évfordulójára szervezett 2005-ös ünnepi gálán Ozawa Beethovent vezényelt: a III. Leonóra-nyitányt, valamint a Fidelio fináléját. Közel állt hozzá az orosz zene, Csajkovszkij kiváltképp: az Anyegint és a Pikk dámát a missziójának tekintette; e Puskin-adaptációk specialistájává vált. Évtizedek távlatában újra és újra betanította, dirigálta ezeket az operákat. Az Anyeginje választékos volt, a Pikk dáma korábbi bécsi sorozata azonban (még Kurt Horres hagyományos rendezésében) főleg a ragyogó szereposztással hatott: Plácido Domingo, Galina Gorchakova, Sergei Leiferkus, Dmitri Hvorostovsky, Rita Gorr. A későbbi, Vera Nemirova-féle kortárs – zeneileg húzatlan – változatnál jobban lehetett Ozawára figyelni. Olvasata a korábbinál valahogy keményebb, feszültebb, érdekesebb lett. (Talán az orosz operákat világszerte népszerűsítő „etalon”, Valery Gergiev határozottsága, csalhatatlan drámai kifejezőereje hatott rá.)  Janáček – akkor még német nyelven megszólaltatott – Jenůfájából leginkább Ozawa zenei autentikusságra törekvése maradt meg. És Agnes Baltsa, aki szikárságával, barázdált arcával, kegyetlen zordságával és izgalmas mezzójának maradványaival – kihasználva faltörő magasságainak és dühös mélységeinek kontrasztját – görög tragikaként uralta a színpadot. És ha már a görögök: Ozawa a legnagyobb hatást az Elektrával gyakorolta rám. Richard Strauss zenedráma-őrülete persze nem is enged finomkodást, ellágyulást, így a Bécsi Filharmonikusok „színházi otthonában” a rendelkezésre álló gigászhangú előadókkal (Schnaut, Henschel, Struckmann) borítékolható volt a zenei cunami.  

Ozawa újrafelfedezése néhány éve a Távol-Kelettel foglalkozva ért el. Az is kiderült, hogy a fia, Yukiyoshi Ozawa kiváló színész, számos figyelemreméltó japán és koprodukciós filmben játszott. Korunk egyik legjobb, méltán Nobel-esélyes írója, a zenerajongó Murakami Haruki – aki regényeiben nemcsak jazz- és klasszikus zenei idézeteket halmoz, hanem kimondott vezérmotívumokat alkalmaz – személyes hangvételű, bensőséges beszélgetőkönyvet szerkeszett az Ozawával való találkozásaiból. Két év élményanyagát, gondolatcseréjét gyűjtötte össze. Az Absolutely ​on Music az egyetlen kötet tőle, amely (eddig) nem jelent meg magyarul. Bizonyára az „ismeretlen”, pontosabban az itthon széles körben talán kevésbé ismert Ozawában nem bízott eléggé a hazai kiadó. Ezt is pótolni kellene.    

Ahogy telik az idő, egyre inkább kiviláglik Seiji Ozawa jelentősége: tényleg korszakos japáni elsősége, Kelet és Nyugat közötti kapu és híd szerepe, hatékony zenei „diplomáciája”. Számtalan felvételét ismertem meg, jobbnál jobbakat (a chicagóiakkal, bostoniakkal, bécsiekkel…), s miközben ezek szóltak, arra gondoltam: milyen jó lenne most újra élőben, s immár (meg)értőbben hallgatni. Jobban megbecsülni és hangosabban ünnepelni. Ha nem is hangosan, de e nosztalgikus, tétova jegyzet formájában megteszem: Bravó, Ozawa! És így, ha utólag, megkésve is, mindent köszönök!

Fotó: Wikipédia

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.