Istenelméleti gyakorlatok – Leveles Ibolya Igenem című verseskötetéről

„Mi az, ami annyira jellemző erre a költői megszólalásmódra? Világok összemosása, stabil-instabil együttállása, lehetséges és lehetetlen összefonódása olyan módon, hogy érezzük; a természetfeletti is valósággá válhat. […] Leveles Ibolya vershangját bibliai csend itatja át, univerzuma az elmélyülés, a bizalom és az önreflexió színtere” – írja könyvismertetőjében Csontos Márta (Ablakok a láthatatlan világra = Könyvkultúra Magazin, 2026. 04. 25.). És valóban: Leveles Ibolya második kötete szerves folytatása a debütáló verseskönyvében (Szótlan kantáta, 2025) megkezdetteknek.

Poétikája ezúttal is természettudomány és teológia látásmódját, az anyag és az anyagtalan szókészletét szerkeszti egymásba, miközben hermetikus-enigmatikus személyességet szólaltat meg („megannyi alany – / ugyanazon ige” [Hívd vissza sárkányomat]), a szövegfüzért pedig szinte zenei kompozícióba rendezi. Szerkezetében talán egyszerűbb, szövegszerűségeiben talán összetettebb ez a kiadvány, egyúttal személyesnek lenni merészebb (testről, titkokról, traumákról szólván).

Beszédes mozzanat, hogy pusztán a cím is hosszas töprenkedni- és örvendeznivalót ad az olvasónak. Miféle irányokban kínál jelentéseket az Igenem szólelemény? Csak a legkézenfekvőbbeket sorolom: (1) helyeslésem, ráhagyatkozásom; (2) az ige (sőt Ige) válfaja, neme; (3) nemet mondás az igére; (4) nemet mondó ige; (5) igen és nem egybecsúszása, szimbiózisa (ezzel a kettősség vagy hasadtság meghaladása); (6) Igen és nem az n-ben, vagyis az ismeretlenben ér össze, az a közös bennük; (7) a bizonytalan-habozó „nemigen” visszája ez, ekképp visszafordított bizonytalanság, vagyis erőt sugárzó bizonyosság… (8) Csontos Márta szép közelítésében: „Az evolúció misztériumában a tények és a hit összhangja metafizikus költő arcélét rajzolja ki, így végül arra is választ kapunk, hogy mi a kötet címének (Igenem) jelentése, hiszen

az igen és a nem szorosan összetartoznak, az istenhívásra mondott igen nemet is jelenthet, ami valójában a kísértés elkerülésére utal.

Ennek megerősítésére hadd idézzem Jakab levelét (4.7): »Engedelmeskedjetek az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek és elfut tőletek«.”

Összeolvasván ezeket a jelentésirányokat, a létezésre (Istenre) és a szavakra mondott személyes igen kimeríthetetlen gazdagsága-bonyolultsága világlik elénk. Különösen, ha a vonatkozó szöveghelyekkel is megdúsítjuk benyomásainkat: „igennemen kívül / is akad döntés. / teste: teremtés. / terek között pont” (Ösztön) – „halkan kattan zárolt / nemem igenedbe” (Zárjel).

A kötet végszava, a címadó Igenem végül válaszértékű kérdésben zár imabeszédet, nyit imaéletet: „hol fészkeljek – istenem?”

Az alcímet (kármelen nemet váltott a szó) a címmel egybeolvasva alexandrinos, lágy lüktetés fogad. És többértelműség nyűgöz, újólag. Mert mit jelent, mit jelenthet a „nemet váltott” állítás? Másfajta tagadást választ? Igenné lesz (a tagadás luciferi szellemét írva felül)? Nemét angyali nemtelenségre cseréli? A „váltott” annyit tesz: megváltotta a tagadást? A szó pedig: a költészet szava? És/vagy a Logosz? (Az OBJEKTÍV című haikuban a „válthatott” szóalak a szabadságot teremtő kegyelem nyelvtani jelzetét fűzi mindehhez: „megtörést cserél / fényre – kármelen nemet / válthatott a szó.”)

A fő motívumokat (angyal, érintés, napfonat stb.) csöndes kitartással zengeti és csendesíti el a hangsúlyosan halk női vershang. Az „egycsepp patak” (Dolina, anyácska) miniatűr misztériuma, a „csendettyűk” (Altató) nyelvjátékos hangtana az egyetemes elevenség bölcseletével („a kimondott nem tárgy, de alany” [Akik igék előtt] – „magamévá teszed / a mindenséged” [Csitító]) és dallamot sem igénylő oratóriumok képzetével („ének nélkül is / hang a beszéd” [Ösztön]) érintkezik, hogy összegződhessék.

Ki az, aki „tisztára mossa a vizeket” (Jelenések), és „írott kővel / létrákat farag” (Bevésett)? A szentlelkesítő versnyelvi magatartás („kiimádkozza metsző / szélből az értelmet” [Mózes]) beéri az elégséges kérdezés szónoki diszkréciójával: „mennyi / szükségesből születik meg / az elég matematikája?” (Elég) – és a nyugtázó katarzis alkalmaival: „az öröm: fénybe / rendezett szabály” (Nyílás).

Nyílegyenes térben bolyong az olvasó. Ahol „hullámfüggetlen zene” (Szeráfkotta) és „angyali érzékeskenyedés” (Puttó) várja, hívja, marasztalja. Annál is inkább, mivel az Igenem lapjain kibontakozó önismereti poézis az ismeretelméleti hajlamot csak a befogadás során avathatja istenelméleti gyakorlattá.

Mindehhez a borítókép esztétikája társul finoman. A második kötet sűrűbb, intenzívebb, letisztultabb tisztasága a vizuális arculaton is átüt. (Hovatovább a belső illusztrációk rendjében is megjelenik ez az elmozdulás: a debütálásban Henter Csaba rejtelmes képei vettek részt, a második színrelépést Martinecz Nóra Márta néhány vonalas grafikái kísérik.) Míg a Szótlan kantáta fedélképe az árnyjáték – és az árnyékvilág – ontológiáját pedzegette, az Igenem címlapján (Leveles Borbála munkája) víz áttetsző kékségére, mederben búvó kövek nyugalmára lelünk. És egy csomókkal teljes kötélre, mely hajót rögzíthet parthoz (egyszersmind partot hajóhoz), ám a képből kifuttatva a könyvön, költészeten, emberen (és emberin) túli biztonság képzetét is hordozza.

Ha önkéntes a kötél, szabadságban vet horgonyt a hajó.

Leveles Ibolya: Igenem
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2026

Magyar Kurír