Kaland és katarzis – Fenyvesi Orsolya: Nem fogsz belehalni

Ejtettem már szót a Mértékadó hasábjain Fenyvesi Orsolyáról („A lány, aki nem szólt senkinek, hogy létezik”, 2024. június 16.). Akkor költészetét szemléztem; most kisprózakötetét forgatom. Próza? Oly finoman leleményesek ezek az egy-két oldalas írások, hogy kedvünk támadhatna mondataikat költészetnek becézni.

Verses- és mesekötetek után, A minótaurosz és én (&, 2024) izgalmas prózakísérletét követően fordult a szerző újra az epikum – s ismét a műfaji besorolhatatlanság felé. Ezzel az alaktani döntéssel akárha a tudatműködések és sorsmintázatok műfaji besorolhatatlanságát képezné le. Az élet sosem szabatos rendjét – egy fölszabadítóan gátlástalan könyvvel. Mely olyannyira következetes nyelvi-poétikai minőséggel dolgozik, hogy azt érezni: az elbeszélői/lírai hang kitartott azonossága szinte töredelmes kisregénnyé illeszti össze az egyes szövegeket.

Kis mondandók – mondja az alcím. Lehet. De egy cseppben hány tenger férhet el? – kérdezünk vissza.

Az idő-, a valóság- és a tudatsíkok külön értesítés nélküli váltogatása félelmeket desztillál szürrealitássá, családi és kozmoszi lélektérfogatokat forgat át egymáson. Már a legelső írásban is: a pillanatos életképbe dermedő szubjektum örökkévalóságnak szánt szoborként ismer magára (olykor-olykor megállok). Később sem szűnik a képzelettel is mint fikcióval játszó elhivatottság. A családtagok, a barátnő és a fiktív lények egyaránt képlékeny identitással vesznek részt a beszélő lelki-szellemi univerzumában – amely univerzumot befolyásolni ő maga sem, csak elbeszélni képes. (Ami a befolyásolás egy különösen kifinomult módja.)

Az időutazás nem várt kellemetlenségekkel jár (az évszázadokról, nyaralás); a házban kedélyes horrorhangulat terjeng (valóságos csoda); az irodalom hatalmát mintegy mellékesen hangsúlyozza egy családi mozzanat: „Miféle madarak lehettek? A nagymama azt mondta, ne madárhatározóban keressem őket, hanem verseskötetekben.” (nem varjak voltak).

A magány morfológiája mesék és imádságok közös nyelvén szólal meg: „már kisgyerekként kaszálni járt belém a magány” (a méhkirálynő) – „Egyedül bennem semmi sincs. Meghalhatok. De addig mindig csak látni akarlak. Veled lenni. Ne hagyj egyedül! Akárki, tündöklésem, életem!” (akárki, életem). (Ez a fohászos tónus nem rí ki a kötetből, másutt is találni rá érzékeny példát: „…és add oda, add vissza, amit utoljára láttam.” [ima].)

A valóságot előbb mesévé emeli, majd a meséből példázatot párol a sejtelmek metamorfózisa: „Vakon remegett a tó, mert az éjjel nem nőtt szeme. […] Ám a kutya gyanús viselkedésére egyetlen magyarázat volt elképzelhető: egy titkos királyság megbízásából tevékenykedett. Ő az, aki a história rejtekébe meghívja az arra érdemeseket. És minket nem választott ki. Engem meg sem szaglászott, pedig én az életem árán is követtem volna. Akkor pedig nincs igazság, csak kiválasztottak vannak.” (a küldönc). A gyermeki világteremtő képesség az írói ambíciók előképének látszik: „Tizenhárom éves voltam, és úgy éreztem, nincs elég bolygó a Naprendszerben, ezért a szobámban gyúrtam párat.” (zsonglőrködni, drágám).

Az időtlenség mint jövő idő egy mennyei beteljesedés vízióját rejti: „…csak pezsgünk az árnyalatokban, és gyermeki örömmel tölt el majd minket minden magáért való mozdulat. Vagyis, azt hiszem, simogatni fogjuk egymást éjt nappallá téve.” (én és te, az éjt nappallá). Ez az utolsó előtti szöveg vége. Amihez érdemes hozzáolvasni az utolsó írás nyitányát: „Mert el fog jönni az ideje annak, hogy az érintéseknek következményei lesznek…” (huzat). …és szűk két oldalon keresztül egyetlen mondat építi itt magát eljövendővé; magába foglalva egy, a kötet és olvasója közti viszonyra is vonatkoztatható, hovatovább misztikus belátást: „…de ha valami megérint, az át is fog változtatni…”

A csodák dimenziójára fogékony s a mikrotörténetek alaktanával mesterien bánó latin-amerikai és mediterrán prózavilág (Cortázartól Bariccóig) a magyar irodalmi hagyományban – a kiszámíthatóbb versek és kimért nagyregények kánonjaiban – csak elszórtan érezteti hatását. A Nem fogsz belehalni ezért is igen figyelemreméltó alkotás.

Amit említett cikkemben, két esztendeje írtam a szerzőről, most újólagos megerősítést nyert: „Műveiben a női léttapasztalat ősiségét, az átlelkesített test élményeit, a család és az emberiség közti távlatváltásokat mesebeli ártatlanság színezi át. A fiatal magyar irodalom igen jellemző művelete emellett az artisztikus műfaji kódok átigazgatása populáris zsánermintázatok (fantasy, sci-fi, horror, weird…) közé. A spekulatív fikciós gondolatiság összekapcsolása archaikus-atavisztikus eszméleti hagyományokkal a Fenyvesi-szövegvilágnak is kedves szokása. […] Metafizikus gondolati ívek? Misztikus versnyelvi magatartás? Mitologizáló tónusok? Fenyvesi Orsolya varázslatos műveiben a realitás alternatív realitásokból épül, a bűbájolás retorikája szabályrendszereken kívül helyezi el magát.”

Fenyvesi Orsolya 1986-ban született. Nemzedékének egyik legeredetibb alkotója. Tehetsége tündökletes; művei egyszerre hívnak kalandra és katarzisra.

E mostaninak a címe is távlatos. Nem fogsz belehalni. Nem, hiszen beleélsz.

Fenyvesi Orsolya: Nem fogsz belehalni – Kis mondandók, & Kiadó, 2026.

Fotó: & Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.