Két elmúlás – Fecske Csaba és Rónai Balázs Zoltán verséről

Az istenhit és a szerelem élményvilága mellett alighanem a halandóság képzetköre adja legsűrűbben művészeti hagyományaink témaanyagát. Az idő, az elmúlás, a halál (és/vagy a halhatatlanság) absztrakt léttapasztalata jelenik meg Fecske Csaba (1948–2025) haikujában is (a Filigránok-sorozatból) – képi síkra vetítve:

Rózsa

egyetlen virág
és mennyi tövis őrzi
mégis elhervad

A hervadás a természeti jelképbeszédben mindig a múló élet jelölője. A szikár közlés feszültségét itt az okozza, hogy kétszeres ellentéttel építi föl magát a kompozíció: előbb az első és a második sor villan össze („egyetlen” vs. „mennyi”), másrészt az őrzés és az őrzés dacára bekövetkező pusztulás kelt diszharmóniát. Ez a két szembeállítás azonban harmóniában olvad össze, egyfelől a tövisek őrizte rózsa emlékezetes költői képe okán, másrészt mert a növénytani ciklikusság mégiscsak új (tavaszi) életet készít elő az (ősszel) elhulló lények nyomán. És még lényegesebb talán egy harmadik olvasati vonatkozás: a vers misztikát göngyöl ki a botanikából, amennyiben a rózsa és a tövis jelképi szerepeltetésével evangéliumi (mariológiai és krisztológiai) dimenziót lobbant.

A haiku – legalábbis nyugati változata – a 20–21. század egyik legfilozofikusabb versformájává vált. Szűkre szabott, de egyensúlyosan távlatos formanyelvéből következően egyszerre lehet a zsigeri rátalálás és az intellektuális játék verstani alakulata. Fecske Csaba háromsorosa e költeménytípus legszebb darabjai közül való. E szépség pedig, legalábbis részben, abból az összetettségből fakad, mely lehetővé tesz egy apokrif elemzői kérdést is: s ha a tövisek a hervadás rendje fölött őrködnek?...

*

Rónai Balázs Zoltán műve ugyancsak allegorikus áttétellel, de szabadverses formában közelít az időbeliség problematikájához. Ám míg Fecske a halál átmeneti végpontját írja körül képes beszédével, addig Rónai az identitásváltozás drámáját bontja ki az idő rétegei alól:

A vén kalóz

A vén kalóz,
tengerek farkasa, spanyol
gályák réme etc.,
azt mondta, elfáradt.
Frissen vett házának
behajtott spalettái mögött
nagyot fúj,
lecsatolja falábát, leoldja
kampókezét, szemkötőjét
az asztalra dobja,
az ágyához ugrál,
és ledől.
Orrcimpái megrezzennek,
szimatolgat, „Vihar lesz”,
gondolja, de
nem érdekli.
Utolsó hűséges embere részeg,
sírva áll a kikötőben,
és nézi
a távolodó hajót.

Első rétegében egy visszavonuló élet történetét összegzi a vers – félig melankolikusan, félig ironikusan. Az identitást váltó címszereplő a létből kivezető fáradtságnak engedi át sorsát. Ami már egy második, metaforikus olvasati szintet nyit: az elmúlással szembenéző bátorságét, tudatosságét. Harmadik közelítésben metaolvasat kínálja magát: a kalóz a kalózlét sztereotipikus jellemzőit (a „tengerek farkasa” titulustól a szemkötőig) vetkezi le, azaz a felszínes-közhelyes külső megítélésnek búcsút mondva a szerep mögötti embert találja föl magában. Ilyesformán a mű a letisztuló önazonosság allegóriájaként is értelmezhető.

Mindenik elemzői nézetből tartható megállapítás, hogy a „távolodó hajó” motívuma nem az elmulasztott lehetőségek, hanem az elengedett múlt képi kifejezése. – A „részeg” kitétel és a „hajó” szó háromsornyi távolsága pedig egy áthallást is megenged: akárha – a nyelv síkján – Arthur Rimbaud A részeg hajója szakadna itt két részre, vagyis mintha a Rónai-vers a Rimbaud-klasszikus korszakot jellemző, látomásos-szimbolista magatartásától, a mélyebb titkokkal való összefüggés ambíciójától is higgadt búcsút venne. A múltak felszámolásával alapítva saját sorskorszakot.

Bizonyos értelemben persze mind parti matrózok vagyunk. A kérdés csak az: túl vagyunk-e már a tengeren.

*

Mindkét költeményt Az év versei 2025 című, Zsille Gábor szerkesztette Magyar Napló-antológiából választottam. A kiadványban számos (vagy inkább számtalan) vers érinti az időnek kitett létezés toposzát. Czigány György Hajlék című alkotása – mely a kötet méltó nyitódarabja – például a „Létezni keresztút” ihletett ráismerésétől jut el a „Létezni imádság” engesztelő szólamáig. Nádasdy Ádám az évszakok szimbolikájában éri tetten a mozdulatlant: „télen a fák közt jobban látszik az ég” (Télen a fák közt). Báthori Csaba az út archetipikus képzete révén az idő és a szerelem koordinátáit igazítja egymáshoz: „amerre lépsz, mindenem arra van” (Hajnali beszéd). S mert még sokat idézhetnék sokaktól, hadd elégedjem meg zárásképpen egyetlen emlékezetes, a békesség költői módszertanát érintő meghatározással – Székelyhidi Zsolt jóvoltából: „Bevont kard / a beszéd” (Áldomás).

Fotó: Magyar Napló

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.