Kiállítás látható Márton Áron püspök lelki örökségéről Gyulafehérváron

A kiállítás felidézi azt a lelki örökséget, amelyet Márton Áron püspök Erdélynek, az Egyháznak és az egész társadalomnak hagyott örökül. Hegedüs Enikő művészettörténész mutatta be a kiállítást, beszédéből közlünk részleteket.

Egyházmegyénk 20. századi történetének meghatározó egyházi vezetőjét, főpásztorát tiszteljük Márton Áron püspök személyében. A visszaemlékezések tanúskodnak arról, hogy a római katolikus hívek mellett Erdély-szerte más felekezetűek is tisztelték, a görögkatolikusok, protestánsok és zsidók is nagyra értékelték bátor kiállását az igazságtalanság elszenvedőinek ügyében, valamint az örökérvényű elvek melletti következetességét és helytállását, és nem utolsó sorban a rábízottak iránti atyai szeretetét.

(…) A tárlat nyolc részre oszlik, a pannók időrendi sorrendben mutatják be Tiszteletreméltó Márton Áron püspök életútját a szülőfalutól kezdődően, az első világháborúban való részvételét, papi hivatásának követését, az első szolgálathelyeit és papi működését, a hivatásán belüli elkötelezettségét a népnevelés iránt, majd püspökké szentelését és püspöki szolgálatának kiemelkedő állomásait, időszakait.

A csíkszentdomokosi tájkép, dolgos emberekkel, a szülők arcképe, amely az első pannón feltűnik, a szülőföldet érzékelteti, ahonnan a fiatal pap indult és amit élete végéig sem feledett. Ahogy püspökszentelésekor megfogalmazta: „Innen jöttem, s nem hoztam mást, csak a halálos szerelmet népem és az emberek iránt, s a katolikus hitet, melyet hitvalló és hitükből élő nemzedékek a csíksomlyói Mária lábainál mélyítettek el, és örökítették át századok során.” (Márton Áron 1938. szeptember 29-én a kolozsvári plébánosi beiktatásakor a képviselőtestület közgyűlésén mondott beszédéből)

A szülőházról, portáról kiállított makett a szülőfalu küldöttségének volt az ajándéka. 1939. február 12-én a püspökszentelésre érkezett csíkszentdomokosiak vitték az újonnan felszentelt püspöknek. Az egykori családi ház makettje mindvégig lakosztályában állt, így nap mint nap láthatta azt. Ugyanakkor Dél-Erdélyben egy másik világ tárult elé, Erdély sokszínűségét is megtapasztalta. A püspök szavai bizonyára ismerősek: „Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófödte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hatféle szertartás szerint imádják az Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és testvéri együttműködés útját egyengessék.” (Márton Áron szentelést követő ünnepi fogadáson mondott beszédének részlete)

A papi és nevelői hivatás a fiatal pap életében meghatározó szerepet töltött be. Korán felismerte: „A világnak szüksége van arra, hogy ne csak prédikációkat halljon, hanem emberek életén megvalósulva lássa annak a láthatatlan világnak a valóságát, erejét és szépségét, melyet a vallás hirdet.” Lelkipásztori szolgálatában a hit megismertetésének kortárs lehetőségeivel élt, a fiatalok világnézeti eligazodását segítette az 1930-as években az Erdélyi Iskola című lap egyik alapítójaként és szerkesztőjeként is. Más folyóiratokban is közölt, gyakorlatba ültette a sajtóapostolságot.

Püspökszentelése 1939. február 12-én Kolozsváron ünnep volt. Püspöki szolgálatának kezdetén választott jelmondata: Non recuso laborem (Nem futamodom meg a munkától) mindvégig jellemezte az életét. Következetesen azon munkálkodott, amit később, 1974. évi újévi beszédében így fogalmazott meg: „A pápa és a püspök elsődleges feladata, hogy az igazságot hirdetve és képviselve, a béke és a megértés ügyét szolgálják. […] és megvalósítsák Isten családjának az egységét” (Márton Áron, Újévi szentbeszéd,1974) (…)

A püspökszentelés után nehéz, gondokkal terhes évtizedek következtek. Az újabb pusztító háború kitörése, romboló ideológiák térnyerése, üldöztetések, letartóztatások, börtönök. Tudta és tanította, hogy a háború tépte sebeket csak a krisztusi főparancshoz visszatérve lehet gyógyítani: „Az első akadály, amit az Isten útjából el kell mozdítani, a gyűlölet. Mert Isten a szeretet Istene, s nem tér be oda, ahol gyűlölet lakozik” – írta egyik körlevelében. Az üldözöttek védelmezőjeként kiállt a háborúban felerősödő náci ideológia elszenvedői, főként a meghurcolt zsidó származásúak mellett. Az útlevelében látható pecsétek tanúsítják, hogy az 1944. május 18-i kolozsvári papszentelésre május 16-án ment át a Feleken és május 22-én tért vissza.

Székhelyén, Gyulafehérváron maradva pásztorként vigyázta a Dél-Erdélyben élő magyarokat, kiállt a munkaszolgálatra küldöttek ügyében. A kommunista államhatalomnak az egyházakat korlátozó intézkedései ellen folyamatosan felszólalt. Az államilag betiltott és üldözött görögkatolikus egyház mellé állt, amíg tehette, és papjait is erre kérte. Ezen helyzetekben is kitartott az első körlevelében megfogalmazott állásfoglalásához: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkoznia kell. […] Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek, és terhüket vállaimra venni igyekszem.” (Márton Áron szentelést követő ünnepi fogadáson mondott beszédének részlete)

Ő maga sem mentesült a meghurcoltatástól, 1949. június 21-én letartóztatták, 1951-ben koncepciós perben elítélték. Közel hat évet raboskodott. A bánásmód és az embertelen környezet egészségét megtörte, de hitét, akaraterejét, hűségét megerősítette. „Isten elvitt engem szeretetének iskolájába, a börtönbe, hogy ott megtanítson igazán szeretni minden embert, tartozzék bármely néphez vagy felekezethez” – így vallott a börtön tapasztalatáról egy későbbi beszélgetésben kedves tanítványának, Lucian Mureșan későbbi görögkatolikus nagyérseknek, bíborosnak. A börtönből szabadulva alig két évig mozoghatott az egyházmegyéjében, a tömegek lelkesedését látva a hatalom túlságosan veszélyesnek ítélte meg a jelenlétét az emberek között, és kényszerlakhelyet rendeltek el számára. Kényszerlakhelyen, a háziőrizetben is állandóan figyelték. Számottevők a lehallgatási és informátori jegyzőkönyvek. A CNSAS irattára 253 kötet, 82 032 lap iratcsomót tartalmaz, ami egymás mellé állítva mintegy 17 kilométer hossznyi iratanyag.

A háziőrizet kényszerű rabságában is tágasságot tudott teremteni a lelkének. Vigasztalta, tanította papjait, a kispapokat, híveit körleveleiben, személyes levelekben bátorította. Sokat olvasott. Akadályoztatása ellenére kísérte a római egyház megújításának folyamatát, a II. Vatikáni Zsinat munkálatait és útmutatásait.

A kezdetben három évre elrendelt kényszerlakhelyet többször meghosszabbították, végül 1967-ben kapta vissza a személyazonossági igazolványát, és ezzel a jogát, hogy elhagyhassa püspökséget. (…) Hatalmas lelkesedés és várakozás volt mindenfelé a papság és a hívek között is, minden egyházközség várta a püspököt. Bár egyre súlyosbodó betegsége akadályozta, próbált eleget tenni a várakozásnak. 1968-tól kezdődően újrakezdte a bérmálásokat, vizitációkat. A túláradó szeretet megannyi megnyilvánulása részben fényképeken is megőrződött. Zöld ágakból font kapuk, virágszőnyegek, díszes szabadtéri oltárok és ünneplőbe öltözött tömegek hosszú sorfala mutatta, hogy a püspöknek kijáró kötelező tiszteleten messze túlmutat híveinek ragaszkodása.

A püspöki szolgálat hosszú évei és az átélt nehézségek a püspök fizikumát nagyon megviselték. 1972-ben segédpüspököt kért és kapott Jakab Antal püspök személyében. Ha kevesebb helyre is, de eljárt bérmálni a segédpüspöke segítségével egészen 1975-ig. Ezen év októberétől nem hagyta el többé Gyulafehérvárt, a 80. évébe belépve kifejezetten készült a „nagy találkozásra”. Többszöri kérésére, 1980 áprilisában mentette fel a Szentszék püspöki szolgálatából. (…)

A leköszönt főpásztor utolsó hónapjai betegségben, szenvedéssel teltek. Jelképes volt az egyházmegye búcsúünnepén, Szent Mihály főangyal ünnepén bekövetkezett halála. 1980. október elején a temetésére hozott koszorúk közül fennmaradt a püspökségen az a koszorúszalag, amit a volt kolozsvári főrabbi, dr. Weinberger Moshe hozott. Ezen olvasható felirat: „Püspök úr! A szenvedések idején tanúsított bátor kiállását a zsidó nép el nem felejti!” (…)

Élettörténetét a kiállításon úgy próbáltuk közelebb hozni a látogatókhoz, hogy két fiktív szereplőt – egy János nevezetű papot és egy szociális testvért, aki Skolasztikának neveztünk – „kértünk” arra, hogy meséljenek a püspök atyával való találkozásaikról. Az ő személyüket igaz történetek, visszaemlékezések alapján formáltuk meg. (…)

Forrás: Romkat

Szöveg: Hegedüs Enikő

Fotó: FotoMarco Photography – Geréd Zsolt, Bodó Márta

Magyar Kurír