Kísérleti metafizika – Néhány mondat Hules Béláról

„Énekes vagyok.
A legszerencsésebb fickó.
Hahó – kiáltom – hahó –
és beérem vele.”
(H. B.: Föléd hajoltam)

Pécsett – városomban – is élt (a tanárképző főiskolán eszperantót tanított, a Pécsi Vízműnél gépkezelőként dolgozott), mégis alig valamit tudok róla. Hules Béla (1926–2002) költőként és filozófusként egyaránt azok sorát gyarapítja (gondoljunk Erdély Miklósra, Keszthelyi Rezsőre…), akiknek az életművét nem mérte föl rendszerező kritikai tekintet, és az eleven irodalmi köztudatban sem vehettek szállást.

Négy magyar nyelvű verseskötete (Magányos iniciálé, 1985; Egér-pillanat, 1996; Hulló levelek vére, 1997; aki A-t mond mondjon B-t is, 2001) és két bölcseleti munkája (Jó és rossz, 1999; Az Emberi Lényeg és a lelketlen Gép, 2000) jelentős szerzőnek mutatja. Hogy a szocialista kultúrpolitika kanonizáló észjárása nem tudott vele mit kezdeni: érthető. Hogy a posztmodern frissülés elméleti nyitottsága sem fordult kísérletező szövegművészete felé: különös.

Írói honlapját böngészem (https://hulesbelairo.hu). Életrajz, művek, emlékező és emlékidéző szavak, képek, hang- és videófelvételek… Három lírakötete egészében elérhető online. Dús és intelligens anyag. Versek, képversek, esszéfutamok váltják egymást; a tipográfia poétikáját hangnemkeverés és vendégszövegek gazdagítják. Mintha Tamkó Sirató Károly avantgárd kreativitása és Weöres Sándor kozmoszi eszmélete vegyülne itt össze; s közben Tandori Dezső és Marno János nyelvi önreflexiós alapállását is megidézi ez a szövegvilág.

Transzcendenciát kereső nyelvfilozófia béleli Hules költészetét, de nyílt pátosztól mentesen, sőt az iróniát a groteszkig cizellálva. Szellemet közöl az ilyen szellemesség. Például, amikor az emberi esendőség dicséretéig hat a konfesszió: „Úgy vagyunk mi itt a földön / mint az alvajáró amíg le nem zuhan.” (Jegyzet); „Gyakorolni kell a tökéletlenséget.” (Kriptogram 2)

A kívülállás a rendszereken (vö. „Hules Béla / magánmagyar” – Egy vállalkozó névjegye) egy magasabb rendbe tagozódás ígéretét rejti: „KÖLTŐNEK LENNI / TERMÉSZETELLENES ÁLLAPOT / EMBERNEK LENNI / TERMÉSZETELLENES ÁLLAPOT / EMBERNEK / KÖLTŐNEK / LENNI / AZ / ÁLLAPOTELLENESSÉG / TERMÉSZETES / ÁLLAPOTA.” (Metafizikus kör)

Illúziótlan antropológia a Hules-verseké: „igaz hogy sokat hagytak megölni ártatlanul / deviszont nemeslelkűen bántak aztán a gyilkosokkal” (nemeslelkűség). A nem emberi életvalóság iránt is ugyanez a feddhetetlen etika fordul, megrendítően: „A mókus kedves volt, de sok volt vele a vesződség, meg ezt-azt össze is rágott. / Mivel ragaszkodtak hozzá, nem akartak megválni tőle; ezért kitömették. / »Délelőtt vittem be, és mindjárt így kaptam vissza« – mesélte elégedetten a fiatalasszony / az autóbuszon a szomszédjának, az ölében tartott állatra mutatva.” (Utas, mókussal)

A lírai tekintet tisztasága ábrándoktól megtisztított világot teremt. Az így kínálkozó keserűséget rendre fajsúlyos könnyedségek oldják. Hol szatirikus szürrealizmus („Az őserdőben az összes bőgőmajmok / temetősdit játszanak talárosan.” – Különféle friss verseskötetekben lapozgatva), hol kínrímes és szójátékos humor („A dobozban olajos hal, / az ágyban meg Alajos hál.” – Natura morta; „papfőzelék” – Zöngétlenedés).

A szavakhoz (és a versszavakhoz) való viszonyról ars poeticát érő sorok számolnak be: „…leírhatod ezt is: / »a nyers valóság«, / de így hangzik majd: / fülemüle, kakukk.” (Egy költemény) – „A megfeketedett világ közepén / gyengéden orrcimpáihoz emel egy feslő rózsát.” (A költő) – „Ezeket diktálta nekem az Angyal, csak nem tudtam elég pontosan feljegyezni.” (Az élmény) Persze nem csak a költészetet érintik reflexiók. Megvilágosító erő viszi színre a festészet paradoxonát (a világnak – nekünk – háttal álló festő festi meg a világot): „Mi van a világ valamennyi képén? / Egy ember háttal.” (Egy ember háttal) – és a muzsika mint metafizikai megmutatkozás sejtelmét: „…avvégre vagyunk a világon, hogy legyen, aki meghallgassa a zenét” (Zene).

Legszebbek talán az istenhit kérdéseit egyszerűvé bonyolító szöveghelyek: „A hit az Istenben hit az emberben – és fordítva” (Valóság és mögöttese) – „Miért más Jézus Krisztus, mint a bálványok, vagy akár a többi megtestesült istenség? Nem mindenestül más – de lényegesen: a többit akár fantomnak nézhetjük; Jézus Krisztus mi vagyunk” (Rövid teológia) – „A kereszténység (és mindaz a tan, amely ebben vele egyezik) egyik nagy, döntő »teljesítménye« az a sugalom, hogy az ember »szem előtt van«. Akit-amit nem néznek – az NINCS!” (A szem)

Az utóbbi szöveghez (Pilinszky Apokrifjét tudatosítandó) lábjegyzet is tartozik: „P. J.: »Látja Isten, hogy állok a napon.«”

Hules Béla művei sem tesznek egyebet: a napon állnak, tikkaszthatatlanul. Hogy az olvasó is jól láthassa őket.

Fotó: hulesbelairo.hu

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.